Középiskolában volt egy osztálytársunk, Balázs. Akkoriban még olyan furcsa, számunkra eléggé értelmezhetetlen erők mozgatták osztálytársakból verbuválódott, kis, haveri közösségünket, mint a közös veszélyérzet és a kiszolgáltatottság; az, hogy a felnőttek világával szinte mindig konfrontálódni kell, hol készakarva, hol akaratlanul. Emiatt múltunk ezen szakaszában különbözőségeink se nagyon vezettek ellentétekhez, a feladat közös volt: felnőtté kell válni valami módon, de hogy pontosan erről lenne itt szó, azt akkor még nem nagyon tudtuk. Többnyire próbálkoztunk csak.
Balázs egy felfuvalkodott pöcs volt; egyébként eszes, okos gyerek, politikusi vénával. A tárgyakat hozta ötösre, véleményével, érvelésével bármikor megizzasztotta a tanárokat, ambiciózus volt, s úgy tűnt – közülünk elsőként, – érti a világot és tudja, merre induljon. Mégis volt valami nyugtalanító ebben a magabiztosságban, pedig akkor még senkit sem foglalkoztatott különösebben, hogy a jó jegyekért ő is ugyanúgy vért izzadva küzd a tananyaggal, mint bárki más, s ügyesen, ugyanakkor idegesítően játszott fölényének hátterében súlyos családi problémák bújnak meg.
Azt nem tudom, mikor kezdődött nála ez az egész, csak arra emlékszem, hogy beszél róla. Sokszor és sokat. Valószínűleg túl volt pár „mentális manipuláción”, s lehet, csak azután beszélhetett, hogy valamennyire magáévá tette az eszméket, melyek hatása alól én sem menekülhettem: ő ad nekem Hubbardot, olvassam el, fontos, sok dologra rá fogok jönni. Addig győzködött, míg belefogtam. Egy sorra sem emlékszem belőle, csak arra, hogy nem tetszett, rossz volt, iszonyatosan rossz. Egy darabig Balázs lelkes aktivistamunkát folytatott, mesélt és agitált nekünk, új világrend, teremtés, szilíciumalapú létformák, blabla, egyikünket-másikunkat még a központba is becipelte, de mikor látta, hogy a háta mögött röhögünk a sok zombin, leállt a térítéssel. 1-1,5 év telhetett el, mire végleg otthagyta az iskolát, hogy az egyház által kijelölt utat járhassa. Nem magyarázkodott, egyszerűen lelépett. Többé nem láttam. Egy-egy hír még jött később, például hogy megnősült, 18 évesen.
Nem tudom, végül boldog volt-e (azt hiszem, nem), s azt sem, sorsának alakulásában mennyi szerepe volt a saját döntéseinek, de akkoriban a jajnefiamon kívül még nem léteztek olyan ellenpontok, mint ez a blog, így nem is gyaníthatta, hogy sanszosan valami sokkal durvábba fut bele, mint ami elől éppen menekül. Ha menekült egyáltalán. Feed.
| objektivszcn.blog.hu |
 |
Utolsó kommentek