Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

Először is, a kifejezés nem tőlem származik, viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy összefűzze, s mintegy új megvilágításba helyezze, amit az ilyen típusú szerzőkről eddig írtam (itt, itt és itt).

Mindig azt hittem, hogy az identitáson rugózni tipikusan bölcsészlányokra jellemző dolog: zavarja őket szemüveges-tarisznyás vagy -- sztereotípia mellőzendő -- akármilyen létük ilyen-olyan nyűge és nyila, a kurva meg ugye (?) ott van minden nő lelke mélyén, hát szívesen lennének ők is mások, mint amik, legalább ideig-óráig, csak hát istenem, nem megy. (Hogyne mehetne.) És akkor kitalálnak ilyen dolgokat, hogy identitás, gender, meg tudom is én, még mit. De mi van akkor, ha nem teljesen visszafelé sül el a kurvaság? Ha van és hat is valahogy? Nos, úgy tűnik, abból lesznek az olyan blogok, mint a Lujza.

Tény, hogy nem egy Fejős Évába oltott Vass Virág, s ez jó is, de hogy Courier betűtípust használ, azt nem tudom elfelejteni neki. Egyébként is van valami mesterkéltség, pozőrködés a blog tipójában: finoman, de mégis tolakodóan igyekszik a tudtunkra adni, hogy itten kérem egy igazi íróval van dolgunk. Sine nobilitate. Ami a tartalmat illeti, kétségtelen, hogy ott is előfordulnak ilyen dolgok, a posztok olvasgatása közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindez inkább egy hithű freudiánusnak való, nem nekem, az tudna csak rendesen csámcsogni a sztorikon. Egyébként vannak jó gondolatok, jó mondatok is, de ez az egész: a környezet, a szereplők, maga a főhős alakja olyan távoli és valószerűtlen, mint a szaturnuszi sarki fény a Hortobágyról, persze hacsak nem egyedülálló, melankolikus, a szexualitástól ambivalensen boldog és rosszkedvű, kielégülni képtelen, félrenevelt, gyermekvágyó, harmincas nők vagyunk egy penészedő belvárosi lakásban. Bizton állíthatom, hogy én nem tartozom ebbe a viszonylag komplex kategóriába, egyszerű vagyok, mint a barlangrajz: fiók.

lujzanaploja.blog.hu