Valóban jó lenne, ha Magyarországon az olyan fogalmak, mint öngondoskodás, alapvető jogok, demokrácia, adócsalás, rasszizmus, meg a többi végre elfoglalná a megfelelő helyet az emberek gondolkodásában. A nyilvánvaló dolgok mellett ennek még az lenne a nagyszerű hozadéka, hogy az ilyen blogokra -- vagy mi ez -- a világon semmi szükség nem lenne (így sincs mondjuk), sőt az lenne a ciki és kellemetlen, ha kiderülne, hogy levelet írtunk ide. A Praxis ekképp határozza meg létének értelmét: írja csak meg mindenki, hogy hogyan csesztek ki vele a kórházban, és (ebből következőleg?) a nyilvánosság erejével majd milyen jól rendbe lehet tenni az egészségügyet. Ezzel csak két probléma van így első nekifutásra: egyrészt semmit nem ér, másrészt idegesítő. Kezdjük az utóbbival. A blogolásról kialakított hiedelemmel ellentétben fontos volna az olvasható, élvezhető fogalmazás. A Praxison (mint ahogy majdnem az összes ilyen beküldött sztorira épülő blogon) szinte kivétel nélkül minden írás egy rakás szar, buta, indulatos pufogások, demagóg, semmitmondó okoskodások. Akkor már inkább Amál, és ezzel sokat mondtam. És hogy miért nem ér semit? Mert ezek kb. annyira komoly -- és sok esetben annyira hihető -- történetek, mint amilyenek annak idején a Kacsa magazinban voltak. Kíváncsi lennék, hányan vállalnák névvel, címmel, legalább a kórázat megnevezve, amiket beküldtek. A nyilvánosság ereje ugyanis nem abban áll, hogy mindenkit érintő problémákról ostoba történeteket közlünk, bele a vakvilágba, és lógó nyelvvel figyeljük a kommentszámlálót. Szóval kár ezt ragozni, felelős blogkritikus nem mondhat mást, csak hogy kerülje el mindenki messzire, mert élvezeti értéke nulla, a saját maga által meghatározott küldetést pedig egyáltalán nem teljesíti, és ebben a formában soha nem is fogja: fiók, és hogy ez a blog rendszeresen címlapos, az valóban felveti azt a kérdést, hogy az Indexnél nem a Velvetet szerkesztő zsenik kezébe adták-e a ketrecet is.

praxis.blog.hu