BlogWatch

Az utóbbi időben mintha tendencia lenne a blogoszférában, hogy több-kevesebb, a közgazdaságtanban használatos fogalom ismerete és egy viszonylag jó (tehát középiskolai viszonyok között 4-es érdemjeggyel honorálandó) íráskészség, na meg a nagy pofa már elég is a sikerhez, némi hűvös rációnak álcázott rosszindulat olykor pedig egyenesen a ketrecig viszi a dolgokat. Két komoly baja van a blognak: az egyik a rettenetesen demagóg disclaimer (a demagógia egyébként is jellemző a posztok nagy részére), a másik pedig ebből következően egyfajta fordított pszichológia, ami persze a retorika része, azonban ha vagyunk annyira polkorrektek, hogy az idiótát a zsidóval és a cigánnyal párba állítva nem írjuk le, akkor a magyarral se tegyük már. -- Ha nem is kár emiatt a blogért, viszont a jó meglátások (mert olyanok is vannak) értéke egy ilyen szövegkörnyezetben szinte teljesen elvész. Amálnál már szóltunk, hogy egy értékelhető megmondóbloghoz az ilyesminél több kell, ezért itt sincs kegyelem, a Magyar idióta megy a fiókba, a szerző meg gondolkozzon el azon, hogy miért nem menő Tóta W. farvizén úszkálva belehugyozni a halastóba.

magyaridiot.blog.hu

Hát ezt nem lesz nehéz kivégezni, bár higgyék el, nem szívesen teszem. Azok közé tartozom, akiket már a szakítós kedélyes lazáskodása sem győzött meg arról, hogy feltétlenül így kell ezt, aztán ahogy az mélyrepülésbe kezdett, megjelent furafejű kistestvére, a szóban forgó blog. Gyanakodtam arra is, hogy tulajdonképpen lócsere történt, de ez mintha egy ilyen on-line társkereső is lenne egyúttal, mindenesetre tartalmának gyenge színvonalához képest gyanúsan sokszor címlapos. És félreértés ne essék, tudom, hogy léteznek olyan emberek, akik ilyen iszonyatosan suta módon képesek megélni érzelmeiket és segítségért esedezve, törött szárnyú albatroszként totyognak az emberi kapcsolatok vitorlásának szálkás fedélzetén, s azt is tudom, hogy sokaknak egy ilyen blog olvasgatása a munkahelyi reggeli habos kapucsínó elmaradhatatlan kiegészítője, meg különben is, az itteni jó közösség, jaj. Ennek ellenére nem kegyelmezhetek, a sztorik nagy része gyenge és bugyuta, kábé annyira tanulságosak, mint a Benkő feleséget keres egy-egy epizódja, felelős blogkritikusként azt kell mondanom, a posztok többsége azt a napi 2-5 percet se éri meg, amit a ketrecből odatévedő látogató rájuk szán. Hiába a frappáns ketreces ajánlók, hiába a látszólag gondos és megtervezett szerkesztőmunka, a helyesírást ugyan ki lehet javítani, de ha eleve nincs, az íráskészséget és a tartalmat pótolni sehogy sem lehet. Fiók.

csajokespasik.blog.hu

A Modoros. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egyik első fogalommá vált URL a magyar blogoszférában. Nagyon nagy ötlet volt, a posztok felszabadító ereje a mai napig elkísér. Az olvasók úgy érezhették, hogy végre nincsenek egyedül, de jó, hogy más is nevetségesnek tartja ezt vagy azt; hogy más szerint is irritáló az, aki „emberké”-t mond (ez csak egy találomra kiválasztott példa), és számtalan ilyen. Sok poszt egyszerűen revelációként hatott, hogy „tudtam gecó, hogy idegesít, és végre megfogalmazta valaki”.

És mégis azt kell mondanom, hogy ha Modor Tibiék nem kapnak észbe, és a csúcson abbahagyás modoros gondolatát nem teszik magukévá nagyon hamar (ha ezzel el nem késtek máris), akkor a Modoros úgy fog lassan kiszürkülni a látogatandó blogok közül, ahogy a Rolling Stones a zene világából – és nem úgy válik örök értékké, ahogy a Beatles. Ezt pedig nem akarhatjuk. Nehogy már egy ennyire kurvajó blog, ilyen tehetséges szerzővel-szerzőkkel végül arról szóljon, mint a szakítós vagy a homár, hogy ömlenek a levelek, kialakul egy törzsgárda, és egymással jól elbeszélgetnek kommentben... Ez méltatlan volna a Modoroshoz, márpedig igazán ütős, a fentebb taglalt élményeket okozni képes írás most már lényegesen ritkábban fordul elő, mint régen. Az ítélet természetesen feed. De --  annak ellenére, hogy ez megint elég jó -- hogy nyugodt szívvel ajánlom-e minden friss írás elolvasását? Ebben már nem vagyok biztos. 

modoros.blog.hu

Akik megbízható forrásokból származó, pontos adatokat tartalmazó tudósításokat szeretnének a sztárokról, ne ebbe a bárba menjenek; és azok se üljenek be, akik kitalált részletekkel gazdagított, hosszas találgatásokkal körített elemzéseket várnak kedvenceik viselt dolgairól. Itt ugyanis egy bejegyzés valahogy így néz ki:

Madonna és Sarah Jessica Parker egymást taszigálják le a legbrutálisabb női végtag dobogójáról, most éppen SJP vezet, de nem tart ez sokáig, holnap Madonna villanthat egy bicepszet. Mindenki más csak kullog.

Egy jól kiválasztott fotó és pár mondatnyi szöveg, ennyi egy poszt; a téma legtöbbször valami aktuális esemény a sztárvilágból, de olyan is van benne néha, hogy politika meg sport, mikor mi történik éppen. A hírek egész frissek, főleg a nemzetköziek, gyakran olyasmit említ meg, amit a legnagyobb magyar bulvárportálok szégyenszemre csak két-három nap múlva kezdenek felfedezni - de nagyjából ez az egyetlen ok, amiért az egyszeri Blikk-olvasónak/Fókusz-nézőnek érdemes belépni a BulBárba. Azoknak viszont, akik messze elkerülik a sajtó celebekre szakosodott termékeit, melegen ajánlom, és arra tippelnék, hogy hozzám hasonlóan törzshelyükké válik.

A báros csak öltözékében elegáns, véleményeit nagyjából úgy vágja ki a pultra, ahogy a zsúfolt kocsmákban a sört szokták. Nem érvel, nem magyaráz, és egyáltalán nem kíméletes, így aztán nem kell találgatni, hogy vajon szívesen vinné-e nászútra a csinos Nox-énekesnőt, és vajon alkalomadtán jól képen törölné-e Hajdú Pétert. A BulBár egy üde színfolt azon az egyenporondon, ahol szórakoztató újságírás címén, kínosan ügyelve az objektivitás látszatára, nap mint nap ugyanazok az elcsépelt szövegek jelennek meg, és az az egyetlen változó, hogy épp kinek a nevéhez fűznek magánéletben turkálós féligaz történeteket.

A Picusnyakkendős Bouncer ironikus és kegyetlenül őszinte, csak bírni vagy utálni lehet, középút nem nagyon van. Kell hozzá némi humorérzék, és hogy a poénok tökéletesen átjöjjenek, nem árt egy kis angoltudás se; ha ez megvan, elég beugrani, napi tíz perc alatt körül lehet nézni, nem kell celebcsömört kapni, és mégis kiderül elég ahhoz, hogy ne bambuljunk bután, ha valaki az aktuális hollywoodi megcsalásokról beszél. Ha híres lennék, megpróbálnám messzire elkerülni, mert a fene szeretne csattanó lenni, akármilyen szellemes egy vicc; de csak vendég vagyok, így nálam feed-es lett, és visszajárok. 

bulbar.blog.hu

Nehéz lesz olyasmit írni a fickóról, ami még nem hangzott el. Nyelvész Józsi azon kevesek egyike, aki szinte minden babért learatott már, ami csak a magyar blogoszféra jó ugaros talaján megteremhet: könyv, interjúk, cikkek, opera (én a maestrót azért fejbe baszkodtam volna párszor érte, de reklámnak biztos jó volt), nyelvésztől az újságíróig elég sokan méltatták a szerző munkásságát, úgyhogy ezt most talán felesleges újra megtenni, inkább csak kiemelnék pár dolgot a valódi összefüggéseket oly komolyan láttatva, mint egy Megan Fox-alakítás.

Ami a névválasztást illeti, ilyen önkritikát ritkán látni bloggernél (meg máshol is), a siker egyik titka talán pont az volt, hogy mindvégig megmaradt ez az alázat, ahogy a dolgok szépen a társadalomkritikáig gyűrűztek (akkor is inkább láttat, mint bírál). Számomra külön öröm volt, hogy a pedigrés irodalmárok kapkodták a fejüket, vajon melyik ismert személyiség rejtőzik a név mögött (a szó, hogy „tehetség” mára teljesen ismeretlen a számukra), s a nagy felhajtásban még a magyar szótárregény ködös tekintetű szülőatyja is elfelejtette, hogy Nyelvész Józsi cikkeit publikálja éppen. De nemcsak az irodalmárokra vert rá köröket, hanem a nyelvészekre is, pedig azokkal már nem ilyen könnyű, hiszen például ők is tudnak szótárt írni. Ennek ellenére a hazai szlengkutatás meglehetősen gyenge lábakon áll. A megoldás egyszerű: alulnézet belülnézetből – na ez nem ment eddig senkinek, s így talán még az is elnézhető, hogy a szerző olykor kitalál ezt-azt, hiszen nem csak leírja, de írja is a szlenget, és miért ne tehetné. Szóval feed, ez gondolom, nem lep meg senkit, az talán már igen, hogy a tervezett pihenő jó húzás szerintünk. Kell az mindenkinek, ha értik, hogy mondom.

szleng.blog.hu

Divatos dolog képtőművészeti alkotások kapcsán feltenni a kérdést, hogy voltaképp mit ábrázol? Ha ezen az úton végigmegyünk, végül eljuthatunk oda, hogy bolond, aki ecsetet vesz a kezébe, mióta feltalálták a fényképezőgépet. No hagyjuk is az elméletet, mert úgyse valószínű, hogy itt a BlogWatchon érvényes válasz születik egy ilyen komoly filozófiai kérdésben, úgyhogy nézzük a blogot. Nyilván nehéz dolog megítélni, de nekem amikor először láttam, a "kurva jó" kategóriába simán bekerült. És most azt kéne elmondanom, hogy miért. Vagy legalább azt, hogy miért érzem úgy, hogy felelős blogkritikusként megengedhetem magamnak, hogy a T. Olvasó idejéből, aki erre a posztra szánt néhány percet, úgy érezzem, ez a blog is elvehet legalább ennyit -- de szerintem sokkal többet.

Zongora

Egyszerűnek (mondott) rajzok sorakoznak, címmel. Ennyi az egész. Na de ha valahol, hát itt aztán a cím tényleg nagyon szorosan hozzátartozik az alkotáshoz, olyannyira, hogy nélküle semmit nem érne talán az egész. Nézzük meg pl. a nátha című alkotást. Ennél pontosabban nem tudom, hogyan lehetne visszaadni azt az érzést. Vagy a tó címűt: az a kis változtatás, ami a gyerekek(?) tükörképében felfedezhető, tényleg művészetté teszi ezt a képet. Nem tudom, mitől és miért, de valami az emberben belül "rárezonál", és szinte azt mondhatni, a tóság platóni ideájához közelítünk. És miért van hideg a januárban című képen? Nem tudom, de hideg van. És számtalan ilyen, köztük egy csomót nem értek vagy érzek, de mit számít, legközelebb talán majd igen. Nem tudom, ki csinálja, miért csinálja, mit gondol (ezügyben a 37-et tessék megnézni kommentestül), de én élvezettel nézegetem, és ennyi elég is ahhoz, hogy feed-be ajánljam.

atomgomba.blog.hu

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ember mindennapi életét követem neten, nem szoktam csak úgy random idegenek személyes ügyeiről olvasgatni, írni meg főleg nem akartam ilyenekről. Aztán egy szép napon ráböktem a bloghu ajánlóra, hogy lássam, mégis kit és mit és miért, és akkor betoppant az életembe a kivétel, Editke, a 28 éves budapesti nő.

Amikor odatévedtem, épp egy teljes terjedelmében bemásolt csetes párbeszéd volt a napi adag, közvetlenül alatta egy pár mondatos bejegyzés, ami így végződött: "Hiába, a férfiakat pofonegyszerű kézben tartani...:)". Mondom hú, milyen egy igazi vérgonosz ez az Edit, itt álcázza magát a kicsinyítő képzőcskéjével, meg a kedves rózsaszínű hátterével, meg a csapongó betűtípusaival és –méreteivel, és közben meg kegyetlenül szívatja ezt a szegény beszélgetőpartnert, és közzéteszi az eredményt, poén lesz ez. Hát nem lett. Annyira, de annyira rossz, hogy már addiktív – bevallom, végigmentem a teljes kéthónapnyi anyagon, megismerkedtem "a kis, családias" iroda minden alkalmazottjával,  a  "szexbüntivel" megnevelgetett vőlegénnyel, és persze Petyával, akivel mennek "a pletyik skype-on" és megoszthatók "az érdekesebb hírek a Velveten".

És most elárulom, hogy mekkora egy balfék voltam, nem és nem bírtam elhinni, hogy valaki lehet ennyire eccerű, úgyhogy naivan nagyszerűséget álmodtam bele. Ami miatt először továbbgörgettem tehát, az szilárd hit volt, miszerint ez bizonyára csakis egy érdekes kísérlet lehet, és a következő posztban majd mindjárt kiderül, hogy Editke pszichológus doktorandusz, Petya meg egy szerencsétlen lab rat, akinek a rózsaszín pántos cicifix tartalmára és/vagy Heidi Montag túl nagy dudáira adott reakciója majd megalapozza Freud reneszánszát. Aztán folytattam, mert meggyőztem magam (lásd: kognitív disszonancia), hogy ez bizonyára egy szellemes átverés, és a következő posztban majd mindjárt kiderül, hogy Editke egy zseniális írónő, én meg egy szerencsétlen lab rat, akin teszteli a butaliba énjét, és majd jót röhög rajtam, miközben dedikálgatja sikerlistás regényét. Végül beletörődtem, hogy olvasmányomnak csak annyi eredménye lesz, hogy figyelmeztethetem embertársaimat: nem lesz itt semmiféle kellemes csalódás, ez egész egyszerűen csak fiók legmélye; ha valakinek van bizonyítéka az ellenkezőjére, szóljon már, mikor lelepleződik a titok odaát, akkor visszamegyek elolvasni a kiértékelést, és nyilvánosan bocsánatot kérek. "Addig is legyetek vadak és rosszak ;)"

editkevagyok.blog.hu

1. Kivételesen nem lesz se feed, se fiók.
2. Vigyázat, pornóblog.

Biztos nem lehet könnyű pornóblogot írni, mert bármi eszement dolog jut is az ember eszébe, tuti, hogy a neten tízszer durvábbak vannak, másrészt egy ilyen írás nem szimplán az össze-vissza dugástól lesz jó. Szerintem tudja ezt a szerző is, mert időnként próbálkozott ezzel-azzal, az orgiás posztnál már úgy éreztem, elkapott valamit, voltak ott jó képek; valami, amitől kezdett élvezhetővé válni ez az egész (pl. bemutatkozás a fiatal srácnak), de aztán csak bedobta a „részeg voltam, nem emlékszem semmire” pózt, így az összkép nem változott végül. Egyébként meg… Egyébként meg kissé tudathasadásos ez az egész: énblog és mégse, néha úgy tűnt, a főhős és a szerző ugyanaz a személy, néha meg nagyon nem; az orrvérzésig hangoztatott és bemutatott bizarr szexuális szabadosság árnyékában végig ott ólálkodott egyfajta kéztördelő prüdéria, na és attól, hogy valakit próbáltak úrilánynak nevelni, még nem biztos, hogy az is, hiába írja le ezt ötvenszer, amiből kb. harmincszor csak a vicc kedvéért. És ne mondja nekem senki, hogy egy jól bejáratott transzvesztita úgy élvez el, hogy közben azt kiáltja: teringettét! Ezen még Rózsa Sándor is térdét csapkodva röhögne.

Szóval mondanám, hogy az ilyesmikre azért érdemes lenne odafigyelni, már ha nem csak a színtiszta megbotránkoztatás a cél (azt meg ugye vannak, akik ügyesebben csinálják) vagy egyszerűen csak lenne valami cél -- amúgy meg mindegy, mert a szerző május 1-jén abbahagyja blogot, így ez a kritika is megmarad egyfajta fejvakarós nekrológnak. Búcsúztassuk hát a csillafuckot stílusosan Petrivel, aki két mondatban összefoglalja nekünk, tulajdonképpen miért nincs semmi értelme az ilyesminek így: „És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk? / Ahogy a többi tahó.” Végül, legeslegvégül úgyis ez marad, nem?

csillafuck.blog.hu

A blog elvileg azért jó dolog, mert az ember megteheti, hogy tökéletesen elvakult legyen. Ha ez hobbiblogon történik, még jó is. Ott legalább általában nem derül ki, hogy a szerző mérhetetlenül ostoba és nagyképű (a legrosszabb kombináció). Közéleti témájú írások kapcsán már nem árt vigyázni, mert legalábbis tudható, hogy lesznek, akik akkor se értenének egyet, ha nem ilyen agresszív, buta pöcs lenne, hanem mondjuk egy értelmes ember. A másik lehetőség, hogy szándékosan hecceli a "másik oldal"-t. Ami akkor éri el a butaság és a házmesteres rosszindulat csúcsát, amikor az -- általa -- ellenségnek látott  oldal szimpatizánsaiba homokozós hülyegyerek módjára bele is rúg. A fő probléma ott van, szerintem, hogy en bloc egy ideológiának a létjogosultságát kérdőjelezi meg a blog szerzője, mérhetetlen önhittségében arra sem gondolva, hogy ilyesmit a legkomolyabb filozófusok sem szoktak sikerrel végrehajtani. Mennyire kell ahhoz kisstílűnek lenni, hogy kisbetűvel írjuk annak a nevét, akit nem szeretünk... Szóval a dolog fiók, és -- félreértés ne essék -- nem a politikai beállítottság miatt, hanem a stílus miatt, az érvek hiánya miatt, és azért, mert ez a fajta hozzáállás elfogadhatalan egy felelős blogkritikus számára.

ennyiresenkinemlehethulye.blog.hu

A konyha istennője írja - persze nem ilyen kategorikusan kijelentve, mert a szimpátia ebben a műfajban legalább annyira fontos, mint a profizmus -, de a blog minden bitjéből süt, hogy ő nem egyszerű szakács (neadjisten háziasszony), a főzés számára művészet és hivatás és hobbi egyben. És nem is találhatnánk a Dolce Vita-nál jobb példát erre a típusra.

Túl sok rosszat nem lehet mondani az oldalra; színvonalas, igényes, nívós, inspiráló - méltatják a lelkes törzsolvasók, és első látásra teljesen jogos, az online receptgyűjtemény valóságos esztétikai élmény: szellemes cím, háttérben a megfelelő meleg színek, a tartalom rendszeresen frissül, az útmutatók részletesek és átláthatóak, a guszta képek ordítanak egy méregdrága nyomtatott verzióért, és a repertoárban minden van, a legegyszerűbb uszonnától a legkomplikáltabb ünnepi főfogásig. A szerző harmincas nő, férjjel, gyerekekkel és kutyákkal, család mellett sikeres karrierrel: női magazinnak ír cikkeket, és készít szép fotókat szép ételekről, kamera előtt tanít főzni, a könyvkiadás is ki van pipálva (tavaly megjelent, a bal oldali hasábból kedvezményesen megrendelhető), a porta is rendben (szaklapban is megdicsért mediterrán stílusú ház, nagyonzöld kert az obligát fűszernövényekkel). Csinoska, mint Stahl, lelkes, mint Lawson, egészséges, mint UpdateRéka, továbbisvanmondjammég...?

Nekem két bajom van a bloggal. Először az, hogy steril; fárasztóan modoros és kényszeresen fegyelmezett, és ha a hölgy meghívna ebédre, a látottak alapján folyton csak attól rettegnék, hogy majd biztos leeszem a hófehér abroszát. Aztán, ez az egész tudatosvásárlós-biotermékes rendreutasítás, miszerint az átlagemberrel egyetemben csakis gyenge jellem lehetek, amiért rendszeresen veszek Pickszalámit és igenis ízlik a Mekdónácfagyi, pedig a sok szemét helyett forraltboros kertipartin házikolbászt is tölthetenék a barátaimmal. Igen, szubjektív vélemény (biztos tudatalatti irigység mar, amiért soha a büdös életben nem leszek annyira haladószellemű, hogy karamelles-lilahagymás tortát süssek), de ettől a nagy tökélytől nekem, aki nem Michelin-csillagra törekszem, egyszerűen csak szeretek finomakat enni, konkrétan elmegy a kedvem a főzéstől. Troppo dolce - fiók.

fozzunkolaszul.blogspot.com

Nem volt még ketreces, amit nem is értek – hahó! –, maradjunk annyiban, hogy bizonyára elkerülte a szerkesztők figyelmét, mert a srác csak írja, úgy à la nature, nem reklámozza magát különösebben, így rátalálni a blogra valószínűleg nehezebb. Nem is blog ez, inkább egy blognak álcázott kisregény, de ezt most be is fejezem, nehogy megijedjen a kedves olvasó, hogy a magas kultúra is szóba kerül véletlen. Egy szó mint száz, aki szereti a posztapokaliptikus témájú írásokat, filmeket vagy bármit, az nagy megelégedéssel fogja olvasni az aftershock.blog-ot, mert amellett, hogy jól szerkesztett és roppant cselekményes, a szerző ügyel a részletekre is, s végre nem bugyuta papírfigurák menekülnek filmvásznon a lávafolyam vagy egy gigantikus méretűre nőtt rézfaszú bagoly elől, hanem a főhős igazi magányának keserű cseppjeit kóstolgathatjuk végig kaland, gondolatok, megoldásra váró helyzetek során. Javaslom, mielőbb tegye mindenki feedbe, mert mintha lanyhulna a szerzői szándék – értsd: egyre kevesebbet posztol – és igen sajnálatos lenne, ha abbahagyná, hiszen amúgy is kevés az olyan vállalkozás a fosblogtengerben, ami amellett, hogy gondolkodik, közben gondolkodtat is.

aftershock.blog.hu

Gyenge. Ugyanabba a vonalba tartozik, mint pl. a számokbafojtva. És sajnos nem abba, mint pl. a konteo. Pedig...a világon annyi tévhit van, annyi hülyeséget gondolnak és követnek az emberek, puszta megszokásból, hogy egy kicsit alapos utánaolvasással remek blog lenne. De nem az. A baj ott kezdődik, hogy a saját tévhiteit vetkőzi le az úr nyilvánosan, ami egyáltalán nem érdekes. Mint ahogy a szerző ízlése sem az. Mert van, aki tényleg szereti az erőset, van, akinek tényleg elég 15 fokban egy rövidujjú, tényleg sokaknak van szélestévéje, az autópályán tényleg paraszt dolog nem a külső sávban menni... ezek nem tévhitek, hanem egy konzervatív elme elképzelései egy szerinte nem ideális világról. A szerencse az, hogy nem is vicces igazán a dolog, úgyhogy azt hiszem, nyugodtan mehet a fiókba. És csak remélem, hogy valaki majd ugyanezt a témát az ötlethez méltóan megcsinálja. Kár érte.

tevhit.blog.hu

Ha őt olvasom, nem szembesülök kegyetlen egyértelműséggel azzal, hogy nálam az igazi nő mesterhármasából (miszerint konyhábanszakács-ágybankurva-társaságbanhölgy) melyik hibádzik. Nem érzem magam igénytelennek, amiért nincs megfelelő eszközöm a gőz fölötti csokiolvasztáshoz, vagy idiótának, amiért nem tudom, mi a különbség a tortazselé és a zselatin között.

A Terülj, terülj asztalkám! nem bennfentesként oktat (ilyen leereszkedő-féle gasztroblog is van, majd mutatok), csak leírja a kísérletezéseinek eredményeit, egyszerűen, barátságosan, mint mikor szomszéd néni osztja meg a konyhai tapasztalatait, vagy az unokahúg adja oda a kedvenc receptjét. Ami nekem nagyon tetszik, az a főző-kollegákra mutató jobboldali linkgyűjtemény (úgy tűnik, hogy blogger-feature, de máshol eddig nem találkoztam ilyennel), cím mellett egy-egy pici fotó a legutolsó bejegyzéseikből - tökjó, mert azonnal látszik, hogy érdekelnek-e más alkotásai is, és csak egy kattintás, ha valamelyik nyáladzást vált ki. Ez is olyan kedves-aranyos apróság, ami miatt ez a típusú konyhatündér nekem szimpatikus: nem sugallja azt, hogy a gasztronómia egy zárt kaszt kiváltsága lenne, és bizonyhogy legalább annyira komplikált -mia, mint az anató-, asztronó-, netán alkí-.

Röviden: dilettáns főzöcskézőknek mindenképpen feed, tanulhatnak belőle magyar klasszikusokat, tipikus erdélyi ételeket, nagyon és kevésbé ismert nemzetközi különlegességeket, de egész fura saját kitalációk (mákos puliszka, tejóisten!) is fellelhetők, úgyhogy szerintem vérprofikat is meg tud lepni.

ottisfoz.blogspot.com

Kedves olvasók, ugye önök is éreztek már mérhetetlen dühöt, hovatovább bizonyára gyűlölték már izomból különböző népcsoportok, társadalmi osztályok, társadalmi osztályok alosztályainak stb. képviselőit vagy csak egyszerűen a szomszédot, amikor leparkolt a legújabb bömössel a ház elé? Esetleg szeretnek csak úgy, minden különösebb előzmény nélkül kurvaanyázásba kezdeni, mert ily módon kiélhetik a mindenféle kisebbrendűségi komplexus folytán felgyülemlett dühöt, hatóerővé alakíthatják tehetetlenségüket? Nos, ha így van, ne menjenek messzire, hiszen a Gyűlölt ellenségeink pont önöknek szól.

Ironizálok persze, miért ne tenném, a szerzők is ezt teszik itt, naná, de olyan ügyesen, hogy az ember csak röhög bele kaján módon a monitorba: nagyszerűen kisstílű párhuzamok és ellentétek, tökéletes, az eredeti környezetükből teljesen kiforgatott illusztrációk; ráadásul ezt az egészet olyannyira átható cinizmus uralja az írások hangvételét, hogy netovább. A szerzők minden további nélkül képesek elmenni a vicc legvégső határáig, egészen addig, ahol már az olvasó kezdeti kaján lelkesedését egyfajta fájdalmas önirónia váltja fel: hát ennyire hülyék vagyunk? Ennyire. Feed.

gyuloltellensegeink.blog.hu

A politika általában nem érdekes, csak néha. Viszont mindig borzasztó fontos, akármennyire jól hangzik, hogy leszarom én ezeket, mind lopcsal. Akit pedig érdekel, az nem bánja meg, ha rá-rábök a ketrecben erre a blogra. Török Gábort már rég ismerjük, persze, de a választási műsorok szakértőjén túl azért általában is elég jókat mond, túlságosan nem is hosszúak a bejegyzések, szerintem objektív is, és egy-két jobbikoson kívül elfogultsággal se vádolhatja senki. És valahogy tényleg többet megtudunk erről az egész világról, mint a hírekből. Szerintem feed.

torokgaborelemez.blog.hu

Mondanám, hogy egyetlen nőként magamra vállaltam a nagy feladatot, miszerint a kismamanapló-kínálatot is érdemes lenne megvizsgálni – de, amint tudjuk, aki nem teljesítette a szülés nehéz de áldott feladatát, annak a Nő-sége még nem bizonyíttatott Isten és a világ színe előtt. Úgyhogy egyszerűen csak lúzer áldozat vagyok: eltelt fél hétvégém azzal, hogy a fiúk szerint kiválaszthatnék egy tipikus baba-blogot. És még eredményem sincs; illetve csak csalós van, mert nem akartam belegázolni senki prolaktin által szétdúlt lelkébe, hogy nevesítve megtámadjam szent ősanyaságát.

Úgyhogy itt van sok tökéletescsaládmese-töredék, források nélkül, egyetlen rövid összefoglalóban, amiből kiderül az is, hogy milyen szakkifejezésekkel gazdagodtam a szabadnapomon: A "kötődő nevelés" keretében mamóca és papóca együtt alszik az egyéves csöppséggel, a kétéves poronttyal és a hároméves csimotával, előbbi kettőnél alkalmazva az "igény szerinti tandemszoptatást"; csakhogy sajnos hamarosan elválasztásra kényszerülnek, mert jön a pocaklakó, aki "gátvédelemmel" könnyített "gyöngéd születés" után látja majd meg a napvilágot; és, akár a "természeti népek" sarjai, első naptól kezdve "hordozókendőben" lesz mamóca testére kötözve, így kellőképpen egymásra hangolódhatnak ahhoz, hogy megpróbálják gyakorolni az "ürítés-kommunikációt" (nem viccelek, létező dolog!).

Nem, valóban nem ugyanazon a weboldalon találtam az összes fenti részletet, több helyről gyűjtögettem. Néhol királyi többesben vagy egyes szám első személyben dokumentálódnak az események, néhol kevesebb vagy több gyerek van, néhol az idillbe befigyelnek olyan ördögtől való dolgok, mint az epidurális érzéstelenítés, császármetszés, bölcsi, babakocsi és cumi, néhol megjelennek további információs elemek (átfordulások száma, kaki-output állaga, fogzássegítéshez használt homeopátiás bogyók vagy borostyánnyakláncok ára) és rövid mellékszálak (férj, anyós, védőnő, volt főnök, szomszédban lakó szaranya, kisgyerekesekre érzéketlen társadalom). De közös dolog mindben az, hogy ol-vas-ha-tat-la-nok. És tudomtudom, ezek személyes bejegyzések, mi közöm hozzájuk - de az igazság az, hogy ezek a nők nyilvánosságot kérnek: körbe vannak linkelve ezerrel, blogcímet reklámoznak az iwiw profiljukban, és nagy részük burkoltan ajánlja magát minden egymásnál és fórumokon hagyott hozzászólásban. Ha csak vidéki rokonoknak akarnak híreket adni, és/vagy nem bírják a kritikát, akkor most mondom, kedves anyukák, nem kell feltétlenül kitölteni az URL mezőt kommenteléskor, plusz ugye minden szolgáltató lehetővé tesz olyat, hogy jelszavas védelem és nem publikus tartalom.

Végezetül, mivel úgy érzem, hogy szorgalmam után jár nekem egy kis nonkonformizmus, nem az átlagból példálózom: tessék, az általam talált egyetlen darab értelmes, szellemes, tanulságos, vicces, feedre érdemes anya-gyerekről iromány. Persze az ilyennek minek gyerek…?

newworldorder.freeblog.hu

Az ember valahogy természeténél fogva szereti az összeesküvés-elméleteket. Ahol mindenféle közösségek élnek együtt, ott gyakorta megesik, hogy egyesek úgy vélik, mások titkolnak valamit előlük, persze hogy pontosan kik és mit, az gyakorta homályba vész. És vannak olyanok is, akik csak passzióból szeretnek ilyesmikkel foglalkozni. Azt hiszem, alapvetően ez a kétféle viszonyulás jellemző a Konspirációs teóriák olvasóira is, a blog az ilyen olvasók igényeit szeretné kielégíteni, tehát akik szerint nagyjából minden rendben van körülöttünk és magasról tenni kell az olyan baromságokra, mint a JFK-ügy, a Bermuda háromszög vagy Roswell, azok tényleg keressenek más játszóteret maguknak. Bevallom, sose csíptem az ilyen, A világ nagy rejtélyei meg egyéb fantáziadús című, olcsó papírra nyomtatott, bulvárosan szar könyveket, a blog elsősorban ennek az alvajáró igénytelenségnek üzen hadat: a posztokon látszik, hogy nem kevés munka van bennük (talán emiatt sem frissül olyan gyakran a tartalom), a stílus olvasmányos, szórakoztató, humor is van (sőt a dolgok nagy részét poénra veszi a szerző), és mindig megtudunk valamit, amit előtte biztosan nem tudtunk, ha a kép nem is áll össze feltétlenül. Úgyhogy ez szerintem feed és abban is biztos vagyok, hogy ők is így akarják.

konteo.blog.hu

Hazudhatja valaki macsónak magát annyira, hogy nem néz ilyesmit, de ez a blog a mai magyar weben legalább annyira kikerülhetetlen, mint 1-2 két szintén hivatalos vagy milyen társa, mint pl. a szakítós. Csak ezerszer érdemesebb ide ellátogatni. Itt aranyos állatok vanank, és ennyi. Többnyire szellemes a körítés is, de ez igazából tökmindegy, aki az ugráló bárányt látva nem vigyorog legalább egy kicsit, az egy szívtelen dög, és ne látogassa, a többieknek – azoknak legalábbis, akiknek nincs a közelében valaki, aki rendszeresen átküldi a jóságokat – szóval nekik: feed. Mi lenne a világból Maru nélkül?

cukisag.blog.hu

Hülyeség, hogy a latin unalmas. Persze, nyilván nem olyan érdekfeszítő téma, mint az esti Kék fény, vagy a Maunika sau, de azért elég érdekes, pontosabban lehet érdekes, ha jól csinálják, márpedig G.d. Magiszter mindent elkövet ennek érdekében. Van abban valami hűvösen borzongató, hogy ez a nyelv már mintegy 1500 éve nem anyanyelve senkinek, mégis legalább minimális ismerete nélkül nem lehet komoly ember senki sem a Lajtán innen s túl. Mondom, a Lajtán innen sem: végigkövethetjük, mennyire mankó volt sokáig a latin a magyar nyelv számára, amíg el nem jöttek Kazinczyék, de a leleményesebbeket ez sem zavarta nagyon, a latinságok és latinizmusok máig élnek nyelvünkben – ezen azért gondolkodjon el az, aki az angol nyelv térhódítása miatt panaszkodik állandó vagy eseti jelleggel. Egyetlen hibája a blognak – ez egyébként jellegéből fakad, ezért nem hiszem, hogy nagyon lehetne rajta változtatni –, hogy rövid poszt alig van rajta és meglehetősen igénybe veszi az olvasót, de ezt másképp tényleg nem lehet, érezhetően a szerző még így is igyekszik a legrövidebbre fogni. Riszpekt a szándéknak és a megvalósításnak, egyszóval feed.

laudator.blog.hu

Az első és eddig talán egyetlen abszolút pozitív hozadéka ennek a rengeteg szarnak, amit az emberek képesek művelni, mióta az önkifejezés ezen kétes formája, a blogolás elterjedt, az az, hogy végre kitermelte a maga királyait a magyar blogoszféra is. Szleng, Modoros, Izomtibi, Tarda, Dezső. Ezeket nem akarom egy kalap alá venni -- már csak azért sem, mert ha olyan fosokra, mint pl. az érettnős barom, külön posztot szenteltünk, akkor ezekre legalább ugyanannyit kéne --, de egyértelmű, hogy ha van blog, amire érdemes rákattintani, akkor ezek azok.

Hogy miért Dezsővel kezdjük, nem tudom. Talán mert ő a legfrissebb -- bár aki kicsit utánanéz, kideríti hamar, ki áll a dolog mögött. A srác szerintem egyértelműen az egyik legtehetségesebb szerző a híg fos tengerében, és félreértés ne essék, nemcsak abban. Őszinte humor, olyan igaz tartalommal, ami csak a legnagyszerűbb humort jellemezheti. A DezsőMail egy-egy aláírása olyan beszédes tud lenni, hogy a néha oldalakat írkáló porontyos vagy gasztrós, neadjisten ezek keveréke blogok sírva könyörögnének a receptért, hogy hogyan kell a dolgok lényegét ennyire jól megragadni -- már ha volna annyi eszük, hogy ilyesmit olvassanak. Nem is akarom tovább ragozni, mindenkinek bátran ajánlom, aki van annyira őszinte legalább magával szemben, hogy tudja, mindannyian dezsők vagyunk, azzal a különbséggel, hogy nem mindig mondjuk ki azt, amit gondolunk. Gratulálunk, az egyik legjobb blog, amit valaha volt szerencsénk olvasni, magyar és külföldi oldalakat egyaránt figyelembe véve. Hatalmasra kövérített, nagybetűs FEED.

dezsomail.blog.hu

Nemcsak a szerzőé, az enyém is - ezért aztán bevallom, hogy ez egy meglehetősen szubjektív vélemény lesz, de... live with it. Ezt a linket is az Index főoldalán találtam, ami jó, mert sokakra ráférne pár gondolat a felelős állattartásról, és rossz, mert valószínűleg hamarosan megjelennek a szokásos idióta kommentelők, hogy okosakat mondjanak az eddig kevés, de normális hozzászólónak.

A blog amolyan macskaközpontú kisszínes-finomvegyes, a cicákon kívül (vagy belül) nincs konkrét témája, hiányzanak belőle a tudományos tanulmánygyűjtemények, a gondozási tanácsok, a fajtajellemzések, a menhelylisták és szakfórumok - egyértelmű, hogy nem célja versenyre kelni a komolyabb és ismertebb macskás weboldalakkal. Viszont mindez benne van amolyan "light"-módra, hírek és cikkek említésével, személyes bejegyzésekkel, vitaindító témákkal, fotókkal és videókkal kiegészítve - és ez egy állatimádónak épp elég a reggeli kávé mellé.

Én biztos visszatérő leszek, jó, hogy van egy magát Macskanőnek nevező crazy cat lady, aki előbányássza a világ hálójáról a mindenféle érdekes cicákkal kapcsolatos dolgokat, és csak úgy tálalja nekem őket; frissülhetne gyakrabban, és indíttathatna valamelyik ismerősével egy kutyás társblogot is. Nem tudom (és nem is akarom) elképzelni olyan ember életét, akinek a közelében sosem élt négy- vagy kétlábú, szőrös vagy tollas jóbarát, úgyhogy nem csak rajongóknak, hanem mindenkinek: feed.

macskapcsolat.blog.hu

Sima pinablog ez, minek is szépítsük. Erénye a kivitelezésben van: nem nyomja az ember pofájába a sunát, előbb-utóbb találsz úgyis, ha szétnézel. Volt olyan haverom gyerekkoromban, akit otthon azzal riogattak, hogy a japán és kínai nénik puncija keresztbe áll és ugyanolyan vágású, mint a szemük, ezért ha valaki hasonló dilemmákkal küzdött vagy pedofil hajlamait kislánynak öltözött távol-keleti csajok nézegetésével akarja kiélni, tegye nyugodtan feedbe, mert a címével összhangban ennyire kevés blog áll, úgyhogy fiókot semmiképp nem érdemel. Van, aki ilyesmit keres, és ebben még semmi kivetnivaló nincs.

japancsaj.blog.hu

Ahhoz, hogy valaki jó énblogot tudjon csinálni, elsősorban személyiségnek kell lennie hozzá. Erre válaszul persze rögtön be lehet tolni azt a baromságot, hogy „de hiszen mindnyájan személyiségek vagyunk”, tehát az a hülye, aki mondja. Francot. Az igazság az, hogy ebben a hatalmas embertömegben, ami bolygónk felszínét pusztítja, elenyésző azok száma, akik valóban személyiségek, hovatovább egyéniségek lennének. Az ilyesmi nem alaptartozék, nem annyira magától értetődő, mint a levegővétel és géntérképünkön sincs olyan szekvencia, ami ezt tartalmazná, ezért attól, hogy valaki ellenérzések nélkül teszi közzé saját viselt dolgait a neten, még nem válik személyiséggé, olyasvalakivé, akire oda kell figyelni. Ha úgy tetszik, azért, mert technikailag adott a lehetőség, hogy írj valamit, még nem biztos, hogy írnod is kell.

Mai versenyzőnk Káosz kisasszony, aki ugyan címlapot még nem látott, ennek ellenére ez a teljesítmény is elég volt neki ahhoz, hogy ide kerüljön, hiszen munkássága a rosszul értelmezett énblog állatorvosi lova. Van itt minden: tipográfiai és szerkesztési hibák, szmájlikkal telezsúfolt mondatok; tulajdonképpen olyan az egész íráskép, mintha valaki MSN-en beszélgetne saját magával. Néhány bejegyzés elolvasása után az is világossá válik, hogy Káosz kisasszony minden erőfeszítése ellenére is meglehetős kispolgári szemlélettel rendelkezik, egyebek mellett ékes bizonyítéka ennek, hogy számára az Activity, a mézes bodza, a „pezsi”, a mókás kalapok és trombiták ugyanolyan megfellebbezhetetlenül tartoznak hozzá a szilveszterhez, mint kutyához az ugatás. Popsi című bejegyzése azon túl, hogy az ünnepi ebéd alatt elengedett pukihoz hasonlatos, a női érzelmi intelligencia új alkotóelemét mutatja be, ami már önmagában fiókot érdemel.

erzelmikaosz.blog.hu

„A kortárs vers olvasói szépen lassan fogynak, hamarosan sakkszakkör méretűvé zsugorodik a felhasználók köre”, hogy a szerkesztőket idézzem, talán érthető, hogy igyekeznek megmutatni a kortárs irodalomból, amit még meg lehet, akkor is, ha eléggé elszomorító, amit így láthatunk. Az ötlet némiképp emlékeztet arra a húzásra, amit nemrégiben egy független blog csinált amatőr költőkkel, akik aztán nem győztek anyázni. És láss csodát, a napi szar versen bemutatott írások szerzői között is akadnak olyanok, akik vérig sértődnek, midőn az egyik-másik posztban foglaltak kizökkentik őket parnasszusi magányukból és váteszi küldetéstudatukból. A pellengérre állítottak többsége azért helyén tudja kezelni a dolgot, vagy legalábbis elegánsan hallgat. Különösen jó ötlet, hogy a szerzőkről kapunk egy rövid életrajzot is, agyonpropagáltak esetében igen furcsán hatnak az országos díjak mondjuk egy Gubóban mellett. Feed.

(A blog sajnos e poszt megjelenése előtt megszűnt. Részletek itt. Mi -- én legalábbis biztosan -- pedig sajnáljuk és nem értjük.)

napiszarvers.blog.hu

Nem tudom, nem Magyarország egyik leglátogatottabb filmes blogjáról van-e szó, bár a ketreces idők miatt a filmdroid lehet, hogy több hitet kap, mindenesetre elég menő. Igaz, hogy nem minden posztot ír human, de főleg az ő stílusa dominál a blogon, és ez kár. Az, hogy minden koncepció nélkül fossa magából az infót, hagyján, még azt is elnézzük, hogy a srác kicsit bunkóbb a kelleténél: a baj inkább az, hogy aki nincs benne a filmek világában annyira, hogy voltaképp szüksége se legyen erre a blogra, az sokszor azt sem tudja rögtön, hogy mi a francról van szó. Ennek ellenére, és főleg a bővebb lére eresztett kritikákban megcsillanó értelem és rálátás miatt, azt mondom, feed, mert kitartó olvasással végül az is jut némi infóhoz, aki csak néha néz körbe a filmek háza táján, bár ebben nem lehetek biztos, hisz jómagam is -- filmbuzi vagyok.

filmbuzi.hu