BlogWatch

Kommentár a blogon sincs, csak jó sok fotó. Felüdülés ez, ebben a kommunikációkényszeres világban, ahol mindenkinek van legalább egy énblogja, és szerencsés esetnek számít, ha az illető rájön, hogy csak annyira futja a tehetsége – viszont jó kis témákat ad nekünk, akkor is, ha nem jön rá, és akkor is, ha többre futja... De nem erről akartam írni, csak amiről akartam, arról nehéz.

A szerző ugyanis csak egy szlogennyi magyarázatot ad, miszerint Handpicked from everywhere, és valóban, csak annyit tesz, hogy gyűjti nekünk az elgondolkoztató, a különleges, a vicces, az érdekes képeket, tényleg mindenhonnan. Mert némelyikkel lehet találkozni nagyobb hírportálokon is akár, van olyan is, amit láttunk már reklámként vagy lánc-mailben, de a többségük teljesen ismeretlen – és mind nagyon jó. Ahogy az is, hogy valaki felkutatja és posztolja nekem, és nem kell kényszeresen végignéznem minden aligismerős spammel teli körlevelét, csak azért, hogy ha esetleg valaha tényleg lesz bennük egy darab árva jó poén, arról pont ne maradjak le.

Szóval ez egy szórakoztató, laza nyári vakációs hangulatnak különösen megfelelő, fasza kis blog; feed-be vele.

zuzmingelo.blog.hu

Nálam sokáig bent volt a fickó a top 10-ben, aztán elkezdett látványosan nem posztolni, én meg akkor kezdtem el egyre kevésbé olvasni. Azóta csinált már ezt-azt, a könyv nem tudom, milyen lett, de az új posztok mintha gyengébbek lennének.

Pár év alatt, ami ilyen szinten viharos gyorsaságnak számít, termelte ki a magyar blogoszféra a maga mainstream nagyágyúit: Nathanp, Modor Tibi és Nyelvész Józsi előtt-után-között megjelent Igazságos Izom Tibor is a placcon, aki aztán bizonyos jogvita következtében kénytelen volt később egyszerűen Tiborrá lényegülni, de azt hiszem, ez a szigorú művésznév megmarad már neki. Lehet azon gondolkodni, vajon mennyire valós a figura, illetve vajon mennyire olyan, mint amilyennek láttatja magát; bevallom, ez engem is zavarba ejt néha, úgyhogy hagyjuk is. Inkább maradjunk meg a lényegnél, mégpedig hogy a szerző nagyon is érvényes dolgokkal foglalkozik: lehet úgy tenni, mintha ezek nem léteznének, lehet bagatellizálni is ezeket, azonban a magyarországi, két világrend közötti sajátos átmenet igenis kitermelte a bemutatott embertípust, hovatovább társadalmi csoportot. Tehát amiről szó van, az tényleg létezik, és gyaníthatóan úgy létezik, ahogy szó van róla. Lehet fanyalogni, hogy a stílus nem szalonképes, meg a néhol botrányos helyesírással időnként tényleg eléggé idegesítő, de azért ez még így is simán feed. Mondom, nekem ez az indexes újságírói szerep fura kicsit, mintha Tibor nem igazán tudna mit kezdeni az effajta kötöttséggel, de majd kiderül, mire jut vele. Legfeljebb visszanézünk még egyszer.

tibor.blog.hu

Ezúttal egy igazi rétegblogot szeretnék ajánlani, mégpedig azoknak, akik ismerik George R. R. Martin nevét, olvasták A tűz és jég dalá-t. Meg azoknak, akik még nem, de szeretik a fantasyt. Vagy csak a jó könyveket. Vagy azoknak, akik szeretnének belelátni egy rendkívül népszerű író mindenapjaiba, és olyan dolgokat megtudni pl. egy HBO-sorozat forgatásáról, amiket általában nem ismerünk, még a werkfilmekből sem.

A blogot maga Mr. Martin írja, aki az utóbbi évtizedek (ha nem Tolkien óta a) legsikeresebb és talán legjobb fantasy regényciklusát alkotta-alkotja meg. Az eddig megjelent 4 kötet magyarul is kapható, bár az utolsó, a Varjak lakomája elég nehezen beszerezhető valamiért. A lényeg azonban, hogy az HBO jövő év elején bemutatja a regény alapján készült sorozatát, aminek épp javában folyik a castingja, sőt a forgatás is. És ebben tevékenyen részt vesz az író, ami nagyon jó hír. És a tapasztalatait a forgatásról, meg a mindennapjairól, arról is, hogy hogy halad az új regénnyel, szóval minderről egy rendkívül élvezetes blogot vezet. Fantasztikus, ahogy ilyen közel kerül egy ennyire híres ember, ahogy fesztelenül mesél arról, hogy ma egy fejezetet megírt, de nem lett túl jó, és majd átírja, másik napon meg hogy cserélgeti a fejezeteket, mert nem jó a sorrend, néha szenved, néha szárnyal, de dolgozik, és néha elnézést kér, hogy nem halad túl jól (igaz, ami igaz, évekkel ezelőtt jelent meg az utolsó rész, és most már ideje volna...)

Szóval ez a blog természetesen feed, és nagyjából elmondható, hogy a szerzője az egyik legizgalmasabb figura azok közt, akikkel eddig találkoztam a blogoszférában. Mindenképpen érdemes belenéznie annak is, aki amúgy nem fantasy-kedvelő.

grrm.livejournal.com

Nagyon rövid leszek, mert ezen nagyon nincs mit ragozni: ez a kis segítőblog, kérem szépen, nagyon sok esetben megspórolhatja a párterápia árát. Megmentheti azokat a családokat, akiknél két tévé van a háztartásban és, ha a kölök rajzfilmet néz, apu meg focit, akkor az asszony lemarad a Wisteria Lane-en zajló drámákról, úgyhogy cserében úgy időzíti a heti nagybevásárlást, hogy másnap a férj mindenképp késse le a jelenetet, amiből kiderülne, hogy Sam Merlotte alakváltó. Végeláthatatlan konfliktusok forrását apasztja konkrétan.

Én ugyan nem vagyok célközönség, mert ma már képtelen lennék tévében, részenként, néha heteket kivárva nézni a sorozatokat, de ötletesnek és igazából nagyon kedves kezdeményezésnek tartom ezt a blogot. Még emlékszem ugyanis olyan ősidőkre, mikor egy osztálykiránduláson az ereszcsatornán másztunk le a szobából, és szívinfarktust kockáztatva, éjszaka, erdőn keresztül, kilométereket gyalogoltunk egy lepukkant falusi kocsmáig, mert nem akartunk lemaradni Éjdzsönt Cooper nyomozásának eredményeiről, egy olyan világban, amiben még ismétlés sem létezett, nem hogy torrent.

Az epizódtartalmak kicsit ugyan mintha viccesebbek lettek volna régen (Sugár Berci kalandjain könnyesre röhögtük magunkat anno), de a rövid, pattogós mondatokból összerakott beszámolók most se rosszak. Szerintem feed.

hogyvolt.blog.hu

Eredetileg a Ne szisszenj minden kis szilánkhoz címet akartam adni ennek a posztnak, de el kellett vetnem, mert túl jó lett volna ide. Aki valamilyen csodában reménykedik, azt ki kell ábrándítanom, Házmesterland sorozatunk második darabja is pont annyit ér, mint az első: semennyit.

Lehetne ezt az egészet akár poénra is venni, nem igaz, hogy nincs példa az ilyesmire. Mondjuk, az se használna sokat a dolognak, de szórakoztatóbb lehetne, mint így. Mert így csak a közhelyes pufogás, a körülhatárolhatatlan butaság számtalan megnyilatkozási formája marad. Úgy tűnik, Házmesterland törpefejű lakói szeretik azt hinni, sérelmeik megoldásaként az olyan magatartásformák jöhetnek csak szóba, mint jól beírni valahová, panaszt tenni, feljelenteni, s az ilyen ügyekben akár magához az Atyaúristenhez is elmennének, ha lehetne. Mert akkor biztos történik majd valami. Mert tudják csak meg az illetékesek, és ha már megtudták, oldják is meg. Mert az a dolguk. Sajnos az ilyen és az ehhez hasonló gondolatok szomorú foglalata ez a blog, az esetek többségében a saját hülyeségük miatt megalázottak felháborodott és rosszindulatú – helyesírási hibával teli – fröcsögéseit olvashatja az, akinek van hozzá gyomra. Ha éppen meg nem fröcsögnek, akkor ostobán együtt éreznek, önsegítő kézikönyves tanácsokat osztogatnak, ami bizonyos esetekben még rosszabb. A Praxissal kapcsolatban elhangzottak ide is érvényesek, felesleges ezeket újra leírni. Magyarország, 2010, ja. Na, fiók.

munkahelyiterror.blog.hu

Amikor Nathanp elkezdte csinálni a Honduras-blogot, már lehetett tudni, hogy valami készül, és akkor még azt lehetett hinni, hogy jó lesz ez az egész elképzelése az Indexnek. Nos, hogy tömör legyek, nem lett az. Ami meglepő, mert a fociról olyan tehetséges fickók, mint pl. éppen az említett Nathanp, elvileg ugye csak tudnak már írni valamit… Ehhez képest szinte az összes szurkolói blog egy langyos finghoz hasonlít, egy-egy blog egy-egy posztját leszámítva (mint mondjuk a már lassan kedvencé váló Hódos Hajnalka olaszokat búcsúztató írása). Általában legyen elég ennyi, ha kedves szerzőtársaim másként látják, majd megírják a maguk csapatáét. Én is rátérnék a német blogra, mert jellemhibáim egyike, hogy mióta focit nézek, a Mannschaftnak szurkolok.

Elég szar. Ha van bármi széles e netbe', ami erőltetett, akkor a német szurkerblog az lett. Ez az Afrika Korpsos hülyeség, meg hogy csapataink, meg Rommel… Értem a szándékot, sőt egyet is értenék ezzel a vicces-ironikus megközelítéssel, de sajnos a megvalósítás nem jön össze, arról nem is beszélve, hogy amikor fontos, kommentálandó pörgés van a csapat körül, akkor mély hallgatásba burokolózik a szerző. Mondjuk arról, hogy továbbjutott a csapat a csoportból. Nincs közösség, nincs szurkolás, nincs semmi, ami miatt az ember szívesen vetkőzne ki magából, és ordítva, igazságtalanul szapulná az ellenfelet vagy önelégült mosollyal nyugtázná a vesztes ellendrukkerek anyázását... minden hiányzik, amitől drukkernek érezném magam, ha ide látogatok. Az angolok ellen aratott győzelemről már sikerült egy egész hosszú, legalább az átlagos szintet megütő írást összeraknia, de gyakorlatilag ez az első értékelhető dolog ezen a blogon, ami megbocsáthatatlan, mert a futball és a VB (és a Nationalelf) ennél sokkal, de sokkal többet érdemel. Ahogy a bíróknál, Blatternél és a vuvuzelánál is. Fiók. Látható, hogy nem lehet, nem szabad mindent lelkes (vagy lelketlen) amatőrökre bízni. Ez el lett szúrva.  

gutenmorgenafrika.blog.hu

Először is úgy általában én azt mondom, hogy macskablogról jót vagy semmit, mert az a szegény cirmák nem tehet róla, hogy az idióta gazdi egyes szám első személyben képes naplót vezetni a mindennapjairól. Ugyanakkor az idióta gazdira se nagyon lehet haragudni, amiért olyan mérhetetlen rajongással csüng uralkodóján, hogy inkább az ő kalandjait örökíti meg, ahelyett, hogy saját sivár kis életéről írna. Én rendszeresen ragadok ott állatkás oldalakon, többnyire a fotók kedvéért, de azért néha egy-egy posztba is belekóstolok, így van viszonyítási alapom: erről a macskameséről nem nagyon lehetne rosszat.

Két cica és két gazdi története - a szituáció otthonról is ismerős számomra, de türelmem sosem lenne ilyen részletességgel lejegyezni, és valószínűleg tehetségem se ilyen élvezetesen bemutatni. Itt minden bejegyzésből visszaköszön az a sok kis apró és nagy dolog, amit egy macskatulajdonos kénytelen megtenni szőrös barátja boldogságáért, és az is egyértelműen kiderül, hogy a tulajdonosnak és a kénytelennek is idézőjelben van a helye, mert egyrészt a négylábúak a főnökök, másrészt mi meg önként és boldogan teljesítjük minden szeszélyüket. És minden bejegyzés kihozza az emberből a buzgó bólogatást, hiszen melyik sortárs ne tudná, hogy milyen érzés lementeni a két méteres magasságban kétségbeesetten nyivákoló cicát, odébb tolni a ruhásszekrényt, hogy kiszabaduljon alóla a beszorult szőregér, feltörölni a nappalit az ott elfogyasztott zsákmány után (tetszőlegesen és növekvő sorrendben: szarvasbogár, gyík, madár vagy mókus), és arra ébredni vasárnap pirkadatkor, hogy felváltva kaparják az ajtót és bámulnak a pofádba két centiről.

Naoko és Kosztya gyönyörűek és viccesek, a gazdik szimpatikusak és szellemesek, a blog meg majdnem annyira jó írásban, mint a Simon's Cat rajzfilmben, és az azért nem kis teljesítmény; Gerald Durrell rajongóknak és macskakedvelőknek kötelező, feed.

cicanaplo.blog.hu

Hogy utóvégre minek is van ez a blog, arra nem sikerült rájönnöm. A disclaimer azt mondja, itt le lehet vezetni mindenféle felgyülemlett szexuális energiát, de akárhogy kerestem legalább egyetlen olyan posztot, ahol ezt megtehettem volna, nem találtam. Ami helyette van, azt inkább úgy nevezhetnénk, hogy jelenetek egy házasságból vagy Helen szerint a világ. Aztán van valami még, amit a szerző leginkább szexnek nevez, de biztosak lehetünk benne, ha Hirmondo Helen arra vetemedik, hogy leírja, ma popsiba megy, az legfeljebb a lázmérőre vonatkozhat. Aztán ott van szegény Teddy is, aki tuti, hogy lenne inkább Józsi vagy Béla, de nincs menekvés: a fikció erdejében olyan nevet kapott a rézfaszú bagolytól, ami általában félhülye angol örökösöknek jár szűk családi körben. Helen egyébként is szereti a töketlen férj szerepét Teddyre osztani, és azt hiszi, ezzel mosolyogtat, miközben csak ő mosolyog. Azt kell mondanom, bár a szerző nem titkolt célja a polgárpukkasztás (szájbapisi), látszik az is, hogy mindezt egy konzervatív és igen korlátolt elme teszi. Sok a közhely és az álbölcsesség (a kurvás sztoriért minimum 20 botütés járna), szenvelgős stílustalanságok gyűjteménye ez a blog. Ha meg épp nem, akkor modoros, nagyon. Mintha Danielle Steel írná. A fő baj azonban az őszinteség hiánya, mind önmagával, mind az olvasójával szemben. Úgy tesz, mintha tudná, miért írja ezt a blogot, pedig valójában fogalma sincs róla. Fiók.

szopizmus.blog.hu

Amit a geekz-ről leírtam, ide is passzol, lehetne a kisöccse, aki egy specifikusabb témába ássa bele magát.

Aki régen olvassa a videójátékos sajtót (amikor még nem videó-, hanem számítógépes játéknak hívtuk), annak sok név ismerős lesz a szerzők közül. A blog már a névválasztással is azokhoz szól, akik komolyan érdeklődnek a játékok iránt, nem csak leülnek néha fifázni egy kicsit, hiszen az iddqd vagy mindent elmond, vagy értelmetlen betűhalmaznak tűnik. Ha nagyon kukacos akarnék lenni (nem akarok, mert jó a blog), azt mondanám, hogy annak az elvárásnak, amit a címmel kialakít, végül nem minden esetben felel meg. De ez azért nem baj, mert amikor kitekint a hardcore játékos világából, akkor egyrészt jó csajokat mutat, másrészt olyan dolgokkal foglalkozik, mint pl. perek, mozgalmak a játékok ellen, szóval csomó bulvárszerű cucc, ami kapcsolódik a gaminghez, és nem mondhatnám, hogy ezeket az írásaikat nem szívesen olvasom. Aki képben akar lenni arról, hogy mi történik, mi várható (és hogy mi volt, azt se felejtsük el, olyan retróanyagok kerülnek elő néha, hogy csak na), az tegye nyugodtan feed-be. Nekem simán ott van.

iddqd.blog.hu

Arra tippelnék, hogy ennek az oldalnak két fajta látogatója van: akit nagyon érdekel testmódosítás és annak sok különböző módja meg eredménye, meg aki az Index főoldalra néha kitett bejegyzést követve jutott el oda, és időnként visszajár meglepődni, borzongani, megbotránkozni, szörnyülködni. Az első kategória jó eséllyel magán is végeztetett már egy-két hasonló beavatkozást, és azért elfogult, a második valószínűleg meghökkentőnek, esetleg kicsit betegesnek tartja ezt az egészet, és cöccögve bámészkodik. Igen, előítéletes vagyok, ezért aztán nem olvastam el például egyetlen kommentet sem, és azt is bevallom, hogy a címben említett reakció belőlem is kibukott párszor – viszont a blog tetszik, nagyon.

Csomó érdekes információt találunk benne a testmódosítás történetéről és filozófiájáról, vannak témába vágó linkek, tévéprogram- és könyvajánlók, vannak cikkek különböző technikákról, beszámolók versenyekről és rendezvényekről, interjúk a művészekkel, és azokkal, akik a testüket adják a művészetnek, van olvasókat bemutató "showyourself" rovat, meg persze sok-sok fotó, vakmerőknek videó is. Van itt klasszikus és nonkonformista tetoválás, piercing hagyományos és szokatlan helyeken, és különböző testmódosító procedúrákkal elkövetett furaságok, amik nálunk még elég ritkák, és ilyen neveken illetve címkéken futnak, hogy scarification (hegesítés), skin removal (nyúzás), branding (égetés), stretching (nyújtás/tágítás), ear pointing (tündefülek), tongue splitting (nyelvkettévágás), genital beading (péniszgolyó), microdermal és transdermal és subdermal implantátumok. A közös bennük, az, hogy mind fájdalmas, de ezen felül van különleges, intim, törzsi, vicces, extrém, eredeti, csodaszép, és van, ami a leghidegvérűbb ember számára is felfoghatatlan vagy felkavaró – számomra ilyen a szemgolyó tetoválás, a húgycső relokáció, a felfüggesztés rituálék, és az úgynevezett play piercing. Van olyan, amiről a szerző, bár hobbija és munkája a testmódosítás, nem fél bevallani, hogy még ő sem találkozott élőben hasonlóval, és olyan is, amit nem merne bevállalni, ha egy kísérletező kedvű kliens felkérné rá.

Viszont nincs a blogban semmi, ami hétköznapi vagy unalmas; nincsenek plázákban kapható köldökékszerek, hibásan varrt kínai szavak, és bármelyik tetoválószalonban megtalálható, katalógusból kiválasztott tucatábrák és nonfiguratív motívumok. Ha másban nem, ebben a rendkívüliségben lehet gyönyörködni – feed.

testmodositas.blog.hu

No hát kérem, ha jól emlékszem, Modor Tibiék életművében külön fejezet szól a gasztrobloggerekről, persze foglalkoztunk már mi is a témával és megállapítottuk, hogy nincs is annál rosszabb, mint mikor a gasztroblogger túl komolyan veszi magát. Szerencsére a Malackaraj esetében ez nincs így, az Index saját blogjai közül talán ez az egyik legszellemesebb-legszórakoztatóbb. Egyébként viszonylag sokan írják, s úgy tűnik, mindenki hozzá tud tenni valamit saját magából a bloghoz. Mert ugye azt csak nem gondolják, hogy önirónia és humorérzék nélkül lehet jó gasztroblogot írni? Külön öröm, hogy az írások nagy része jócskán több egy középszerű cikknél, amit az ember bérmunkában lekopog, gondolok itt Péter Anna eperdzsemjére vagy Hódos Hajnalka nyári levesére, de csak azért, mert most éppen ezeket olvastam. Miattuk, noha tisztában vagyok a felelősség súlyával, amit egy ilyen kijelentés hordozhat, arra ragadtatom magam, hogy azt mondjam, amit a Könyves nem tudott megcsinálni az irodalommal, azt a Malackaraj játszva megcsinálja a főzéssel. Szeretnek főzni, de még jobban írni róla.

Egy szó mint száz: fiatalos, kreatív (esküszöm, ezt a szót most írom le életemben először), elsősorban azoknak ajánlom, akik nem akarnak mesterszakácsok lenni, de szívesen megpróbálkoznak egy-egy egyszerűbb, mégis finom étel elkészítésével, s az sem hátrány számukra, ha közben jól szórakoznak. Feed.

malackaraj.blog.hu

A metódust, ami alapján a címlapozás megy az Indexnél, továbbra sem értem, és noha privátban lassan szarok rá, felelős blogkritikusként nem tehetem meg, hogy ne adjak hangot újra és újra nemtetszésemnek. Ezúttal Vilmuska kalandjai miatt.

Vilmuska takarít, figyel, és leírja, ami történik mindazon családoknál, ahol alkalmazzák. Elejtett megjegyzésekből drámák, sorsok bontakoznak ki előttünk, olyan naiv és vicces kommentárokkal, hogy miközben tényleg őszintén nevet az ember, szép lassan arra is rájön, hogy a világ, amiben élünk, tényleg ilyen, ilyen már évezredek óta, és mindegy a fejlődés, nagyjából ilyen is marad.

Remek blog. Nem tudom, ki áll mögötte, lehet, hogy ha nagyon nyomozna az ember, végül kideríthető volna, de őszintén szólva nem akarom nagyon tudni. Az mindenesetre a linkelésekből sejthető, hogy Hegedűs Dezsőtől nem áll távol. Vagy csak tetszik Nathanpnak is, mint ahogy nekünk is. Nyilván fiktív a dolog, de megint azzal az elképesztő igényességgel, következetességgel és empátiával, ami a magyar blogok közt baromi ritka, de azért szerencsére egyre több akad (még akkor is, ha a Tarda és a Dezsőmail elég régen szünetel). Aki csattanós választ szeretne kapni arra a kérdésre, miszerint van-e még olyan, hogy irodalom, látogasson el ide. Igen van, ez az. Csak merjük kimondani. Gratulálok, és bárki vagy, csináld sokáig. Hatalmas FEED.

bejarono.blog.hu

A téma valószínűleg nem sokakat érint és foglalkoztat, de nekem valamennyire szakmába vág, úgyhogy engem igen. Mikor hat évvel ezelőtt belefolytam, a SEO-t még tízből kilencen CEO-nak hitték, és kedvesen ki is javították a "rosszul" kimondott rövidítést, ma már, ha valakinek saját blogja van (és kinek nincs, ugye) illik tudni, hogy mit is jelent. Keresőoptimalizálást amúgy; röviden, ha beírom a Gugliba, hogy bármilyen bármi, akkor az én arról szóló weboldalam legyen az első a találati listán – hosszan meg a számos mód ahogy, és eszköz amivel ezt el lehet érni.

Nem férhet kétség hozzá, hogy a szerző nagyon ért a témához, de elég néhány bejegyzést elolvasni ahhoz, hogy kiderüljön, írásos formában képtelen élvezhetően visszaadni a tudását. Az ősrégi (ezen a területen már pár éves is annak számít) bejegyzései még tartalmasak és érdekesek voltak, de azok meg ehhez hasonló ma már megmosolyogtató butaságokat tartalmaztak, hogy: "Az, hogy egy site a Google találatai között hol, hogyan és milyen pozícióban szerepel, szinte csak a linkjeitől függ." A frissekkel meg az a baj, hogy hozzáértőknek nem sok újat mondanak, az meg, akit csak felületesebben érdekel a dolog, jobban jár, ha fórumokon néz utána a bajainak, mert a blogon elég nehéz levadászni azt az egy-két mondatnyi hasznos részletet, ami konkrét segítségnek számíthat. Arról nem is beszélve, hogy közben végig kell küzdeni magunkat egy csomó modoros sallangon és olyan szőrfelállítóan használt szakzsargonon, mint "gyűjtősite-okon", "overwrite-olása", "konkrét queryk", "gruppolós filtert". (Félreértés ne essék, ahogy a posztjaimból is egyértelműen kiderül, kicsit sincs ellenemre az idegen szavak használata, de sokkal olvashatóbb lenne a szöveg és sokkal kevésbé sznob a stílus, ha egyszerűen a teljes angol kifejezést vagy az egyébként már elterjedt magyar megfelelőjét írná le, a saját szellemesnek gondolt újításai helyett.)

Sokan gondolják ezt manapság divatos szakmának, nyílnak is csőstül a szakértői-blogok, kiírattatnak versenyek. Ebben a nagy zajban azonban kevesen írnak a keresőmarketing etikájáról, illemtanáról, a SEO felelősségéről. Erre vállalkoznék, azaz arra jelesül, hogy e marketingfegyver helyes használatáról a véleményemet a nagyérdeművel megosszam.

És a fenti szándék (és annak a blogon végig érezhető hatása) az, ami miatt minden hiányossága/hibája ellenére feed-be ajánlom; a tisztességes, egyenes, korrekt verseny dicsérete elég aktuális ugyanis, így, a várva várt VB első napján.

seo.blog.hu

Pikírt leszek, ellenérzések nélkül.

Vannak ugye ezek a marketinges blogok netszerte, valószínűleg nem annyira hasznosak, mint amennyire megpróbálnak meggyőzni minket erről, de hát bizonyára ez is a feladat része. Namármost itt kb. mindennek az alapja az, hogy végy egy jól csengő domaint, ez lehetőleg teljessajátnév.com legyen. Ehhez képest a mi marketing tanácsadónk a maria.blog.hu-t volt képes kiizzadni magából, ami ugye nagyjából egyik kritériumnak sem felel meg. Mondanom sem kell, a blog.hu-s domain ezúttal nem egy járható út, a keresztnevéről meg senki sem tehet, így viszont úgy fest ez az egész, mintha valami katolikus bibliaolvasó klub ülne a cím alatt. Pedig a hölgy állítólag tisztában van azzal, mitől jó egy weboldal, sőt tanácsot is tud adni, ha valaki fejleszteni akarná a sajátját. Mi tagadás, furcsa kettősség.

Az túlzás, hogy komolyabban beleolvastam volna a régebbi posztokba, viszont azért legalább a credót meg az ahhoz kapcsolódó írásokat átnéztem, és azt mondom, azok alapján még akár feedbe is lehetne ajánlani a blogot, hiszen a saját maga által feltett kérdéseket nagyjából megválaszolja. Azonban az, hogy mostanában szinte csakis a marketing köntösébe bújtatott, parttalan aktuálpolitizálgatást műveli a szerző, még az olyan érző szívű blogkritikust is visszariasztja a pozitív értékítélet euforikus varázsától, mint én. Ha Amál megkapta tőlünk, hogy szellemtelen pufogás, amit csinál, akkor ez Máriának is jár. Semmi könnyedség, semmi báj, labda nélkül tör kapura és nem hiszi el, hogy így nem lehet gólt rúgni. Fiók.

maria.blog.hu

Idegen nyelvű blogról még nem volt szó eddig. Pedig, mi tagadás, az angolul írtak közt már csak a nyelvbe-nem-zártság okán is nyilvánvaló, hogy több jó blogba futhatunk. Kezdjük is mindjárt azzal, amelyik tematikáját -- de csak azt -- tekintve az én egyik személyes kedvencemhez, a Geekzhez áll közel. A Geekologie-t, gondolom, nem sokaknak kell bemutatni, de azért hátha vannak mégis, akik nem ismerik.

Nevét nem meghazudtolóan olyan dolgokkal foglalkozik, amik egy rendes geeket lázba hoznak, de semmi mély elemzésbe, kritikába, értékelésbe nem megy bele, inkább azt mondhatnám, hogy egyfajta bulvár-geekség megy, rövid, rendkívül szellemes kommentárokkal. És tényleg mindegyik cucc, amit feltesz, baromi érdekes, vicces, vagy csak egyszerűen cool. A magam részéről nem is tudok elképzelni jobb időtöltést egy 5 perces szünetre, mint átfutni egy-egy bejegyzést a Geekologie-n. Nem is részletezem nagyon: egy oldal, ahol a Star Wars ihlette cuccok szinte napi rendszerességgel jelennek meg, csak jó lehet. Nagyon melegen ajánlom mindenkinek, aki nem ismeri. És annak is, aki blogolást tervez. Így kell csinálni. Feed.

geekologie.com

Többnyire "sorozatokról, tévéről, médiáról" szól, és egy jó dolog mindenképpen elmondható róla: a témán belül nagyon sok mindennel foglalkozik. Előre beharangoz olyan sorozatokat is, amikről nálunk még csak a gyakorlott torrentezők tudnak, bátran emleget olyan évadokat, amik a magyar tévénézőkhöz csak másfél év múlva jutnak majd el, vagy produkciókat, amik itt esetleg csak fizetős csatornán lesznek valaha is láthatóak, nézettségeket elemez, műsorokat értékel, sztárhíreket jelentet meg, és van benne kis programajánló, Népszabadságos fotókiállítással és HVG kiadvánnyal, dokumentumfilmmel a Discovery, zenés vetélkedővel az RTLKlub és vígjátékkal az HBO műsorából. Viszont ez egy amolyan kiemelt Indexes blog, stabil főoldali linkkel, emellett néha egy-egy cikk erejéig ketrecben is… na ehhez képest gyenge.

Sorozat szempontból látszólag egy kincsesbánya, mert csomó friss dolgot hoz amerikai adókról és adásokról, amit máshol nem találunk meg magyarul; ugyanakkor ezek olyan típusú hírek, hogy szinte nincs is értelme publikálni őket. Az átlag hazai sorozatnéző kicsit késve és sokat ismételve kap mindent, maximum a logóból tudja (ha figyel erre egyáltalán), hogy kedvencét a Fox, a CBS vagy valamelyik -BC gyártja, és valószínűleg nem is érdekli, hogy Amerikában ezek milyen kemény harcokat vívnak egymással, és két év múlva vajon lesz-e pénzük szerződéseket újítgatni. Az igazi rajongók meg, akik a kint legutóbb megjelent részeket nézik, úgyis annyira várják a folytatást hétről hétre, hogy azonnal megkeresik az őket érintő infókat angol nyelvű oldalakon. Tehát ami itt gyűl, az pont nem segít senkin se, kezdőkkel meg egyenesen kicseszés, hogy mindenhol spoilerre akadhatnak, mikor ők csak tanácstalanul bolyonganak a százötven kábelcsatornájuk heti huszonötezer ajánlata között, és próbálják kitalálni, hogy a nálunk épp induló lehetőségek közül melyiket válasszák.

Más fronton viszont a mérce nem valami magas, és ez kár, mert a színvonaltalan szirszarra ott van a kishúg, a Velvet. A Comment nem rég ünnepelte a tízezredik posztot, örömmel jelentették, hogy ez átlagolva napi szinten több mint ötöt jelent – lehet, hogy érdemes lenne visszavenni a mennyiségből, és inkább arra koncentrálni, hogy csak fele ennyi, de azokban olyan információk, amiknek valaki legalább két olyan forrásban utánanézett, ami nem az Enquirer, a Globe vagy a Sun. A bárostól elfogadom (sőt, hogy őszinte legyek: elvárom), hogy néha a legalaptalanabb pletykákat cifrázza még színesebbé, de ha valakinek fizetett munkája a dolog, akkor szerintem minimum a forrásmegjelölés kötelező, de inkább az is, hogy ne legyenek a bejegyzésekben olyan hibák, amiket én a napi negyedórás just for fun bulvár-kattintgatásommal simán felfedezek; arról nem is beszélve, hogy "így elég kínos" ez a hangzatos bejegyzés például. Belátom, hogy a nagyon széles spektrum miatt, amit tévézésileg lefed, jobb híján használható kiindulópontnak tűnhet, de mindent mérlegelve nekem inkább fiók.

comment.blog.hu

Na kérem, hát ez is elérkezett: a Könyves. Az igazság az, hogy sose rajongtam ezért a blogért, bár az is igaz, hogy ez szinte már nem is blog, hanem valamiféle kulturális portál látszatát igyekszik kelteni: elég sok szerző van meg könyvet is lehet rendelni rajtuk keresztül, de sajnos erre szokták azt mondani, hogy a sok bába közt elvész a gyerek. Mert az elvész. Többször előfordult velem, hogy elkezdtem egy cikket olvasni, egy-két bekezdés után már szavakat ugrottam át, majd mondatokat, később egész bekezdéseket, s egy kincskereső zaklatott birtokolási vágyával már csak a kritika, beszámoló stb. lényegét kerestem, a bizonyságot, hogy mégis lehet itt valami, de sajnos azt sehogy se tudtam megtalálni (kivéve Wostry Ferenc meg a geekesek írásait, mert azok itt is jók). A dolog másik fele, hogy az írások nagy részének nincs karaktere, begyakorolt fogásokkal igyekeznek meggyőzni az olvasót, s ami mellett végképp nem lehet csak úgy elmenni, a szerkesztői attitűdben mintha bizonyos szempontból a régi pártállami kultúrpolitika szelekciós tevékenysége nyilvánulna meg: csak az így-úgy támogatottakról, hátszelesekről vesznek tudomást vagy azokról, akiknek a könyvét el kell adni (utóbbi mondjuk azért nem főbűn). Az már csak hab a tortán, hogy a női szekció alig valamivel jobb a Csajok és pasik alkalmi alkotói gárdájánál, miattuk az ember sok mindenen elgondolkodik, olyasmin is, amin már rég nem kéne, hogy urambocsá a nők talán még mindig nem tanultak meg írni, egyenjogúság ide vagy oda. Baj, hogy ennek egyáltalán fel kell merülnie.

Összegezve tehát, a Könyvesblog minden igyekezet ellenére egyszólamú, javarészt semmitmondó, felszínes, tartalmatlan írásokat próbál kulturális építőmunkának álcázni. Leginkább egy kiszárított, üveglap alatt préselt virághoz tudnám hasonlítani, amit csinálnak: hervatag, élettelen tündöklés az övék. És a kultúra azon csokráé is, amit az olvasó kezébe nyomnak. Ez az egész lehet sokkal élettelibb. Fiók.

konyves.blog.hu

A hozzászólások számában eléggé veri a mezőnyt Tóta W. Árpád blogja. Azt egyébként ügyes, de nem biztos, hogy teljesen fair húzásnak tartom, hogy Tóta cikkeit nagyrészt blogba teszik, mert ő nyilvánvalóan olyan oszlopos tagja az Indexnek, hogy ezek a cikkek végül is Index-cikkekként foghatók fel. Csak így nem kell moderálni a hozzászólásokat, sőt nem kell letiltani eleve, mert egy privát(nak álcázott) oldalon történik a fröcsögés.

Ezen túl viszont kijelenthető, hogy az ilyen stílusú megmondóblogok közül talán az egyetlen Tóta W. Árpádé, amelyiket érdemes olvasni. Neki jól áll a sokszor ostobán szájbarágó, nem kevésszer csúsztatásnak tűnő, de alapvetően mindig a gondolkodó ember pártján álló fogalmazás. A témafelvetés néha-néha, főleg egyházi témák kapcsán, kicsit szándékosan provokatívnak tűnik, de észre kell vennünk, hogy provokálni értelmesen: létező, érvényes újságírói magatartás. A legnehezebb az lehet, ha valakit sértenek ezek az írások, mert sajnos racionális választ nehéz adni sokszor arra, hogy miért idegesítő, amit leírt. Valószínűleg azért, mert érzelmileg sért, és annál jobban, minél inkább igaza van. Félreértések elkerülése végett: engem nem idegesít, ezt a szájbarágós, egyszerű, szinte vásári stílust én kifejezetten kedvelem, de csak Tóta W. Árpádnál, mert szellemességgel párosul. Úgyhogy aki szeret gondolkodni, vagy legalábbis hajlandó rá, annak mindenképp feedbe kell tennie Árpádot, bár azt hiszem, nem sokan lesznek, akik itt fedezik fel ezt a blogot.

w.blog.hu

A sztoribeküldős blogokat általában én sem szeretem, mert a frusztrált nyavalygás idegesít, a lúzer szerencsétlenkedést unom, és az már nem elég kompenzáció, hogy néha leeshet az állam egy-egy különösen idióta sztori különösen idióta szereplőjén. Van néhány kivételem: a Cukiságnak olvadozó törzslátogatója vagyok, a Homárra be szoktam nézni, főleg ha konkrét termék vagy cég érdekel, és van most ez a Szimpatikus magyarok, ahova biztos visszatérek majd időnként.

Nem akarok sokat írni róla, a lényege annyi, hogy olyan olvasói történeteket közöl le, amikben szimpatikus és/vagy segítőkész idegenek teszik egy kicsit jobbá a napot és könnyebbé az életet, azzal, hogy kedvesek egymással, legyen az egyszerű mosoly, helyátadás a villamoson, elveszett tárgy visszaszolgáltatása, vagy valami teljesen váratlan jófejség. A felvezető szövegektől egy kicsit személyes is a dolog, sok posztban a szerkesztő maga osztja meg élményeit, és amelyikben nem, abba is belekerül egy-egy saját vélemény vagy magyarázat; nekem ez nem annyira jön be, mert olyan hangulatú bejegyzéseket eredményez, mintha egy huszonöt éves női magazint lapozgatnék, de ez egyéni ízlés kérdése, lehet, hogy más kevésbé közhely-érzékeny. Az ötletet viszont nagyon jónak tartom, tényleg szükség van egy ilyen pozitív gyűjtőhelyre - most már csak azt kellene elérni valahogy, hogy népszerűbb legyen ide mesélni, mint a sok siránkozós-bepanaszolós-feljelentős-kioktatós fórumra. Feed.

szimpatikus.blog.hu

Gyerekkoromban az Ég és Föld volt az egyik kedvenc könyvem. Rongyosra olvastam, mondhatni. 8-10 évesen nyilván nem értettem egy csomó dolgot benne, de arra mindenképp jó volt, hogy ablakot nyisson a világra, ami körülvesz. Aztán ha végül nem is lettem természettudós, a jelenlegi kutatások, illetve ezek főbb csapásvonalai a mai napig érdekelnek, és azt hiszem, ez egyáltalán nem rossz így, a tévhitek, babonák eloszlatásának egy igen jó módja többek között. A blog, amiről most szó lesz, kicsit emlékeztet az Ég és Földre.

„Genetikától az űrkutatásig minden új természettudományos felfedezés, amiről tudni érdemes” – szól a disclaimer, és nagyjából ennyi is a lényeg. Talán nem mindenki hiszi el, de a tudományról és/vagy tudományosan nem csak úgy lehet írni, hogy azt legfeljebb néhányan értsék (gondolok itt a metanyelv zavaró túlburjánzására és egy bizonyos attitűdre, ami ezzel összefügg), még a tudomány is lehet érdekesen szórakoztató, ha valaki nem éri be a katatón szemlélődéssel. A Mikron, essen szó bármiről, hozza azt a magabiztos egyszerűséget, amire a tudomány iránt érdeklődő egyszeri olvasónak szüksége lehet: a posztok informatívak, összeszedettek, jól megválasztott és körüljárt témák kerülnek elő, a számtalan forrásmegjelölés pedig segít, ha valaki komolyabban utána szeretne olvasni a témának. Nyavalyoghatnék még kicsit azon, hogy a blog viszonylag ritkán frissül, de azt a kb. heti egy posztot összeszedni is komoly meló lehet, úgyhogy inkább csak annyi: feed.

mikron.blog.hu

Sasvári "angelday" Józsi blogját időről időre előveszik itt-ott, és mint az egyik -- ha nem a -- legelső magyar blogként szoktak róla beszélni. Mi tagadás, baromi régen tolja, én még mintha olyasmire is emlékeznék, hogy a plastik.hu domain nem egy blogra, hanem valami másra mutatott, mondhatni az útkeresés időszakában. Angelday mindenesetre tényleg régen jelen van, és a maga módján az egyik legmegosztóbb személyiséggé volt képes fejleszteni magát, hiszen csak itt a BlogWatchon van legalább egy olyan szerző, aki nem feed-be ajánlaná a plastikot. Én oda fogom. Van egy csomó bejegyzés, amit nem olvasok el, mert tudom, hogy csak felbosszantana, elsősorban ilyenek a filmkritikái. Ha van valami, amiben Józsi tehetségtelen, akkor ez az. De emellett egy csomó minden előfordul, és amikor leginkább él, az a videójátékokról való elmélkedés. Ott nagyon érezni, hogy lelkes, ért hozzá, és történelmi rálátása van, kezdve a c64-es világtól egészen ps3-ig, beleértve 1-2 handheld kütyüt is. És a "video games are my religion" szlogen verhetetlen. Aztán van neki a Mac-mániája, ez megint kettős érzéseket okozhat, de szerintem a posztok ezen a téren is legtöbbször informatívak, és ez a lényeg. De mindezek felett azt kell mindenképpen belátni, hogy a fickónak van stílusa, és nem csak írásban (a szövege szintén alkalmas arra, hogy elegünk legyen belőle, vagy bírjuk), hanem az egész mód, ahogy a Plastikot viszi, egyedi, és szerintem előremutató.

Ha az ember olvassa, egy kiskertben érzi magát, amit a tulajdonosa gondoz, vigyáz rá és fejleszti. Hogy nem minden virág tetszik, ami ott nő, az nem baj. Aki rendszeres olvasója, az tudja, kicsoda Kobi, ismerősen hangzik a fülében az, hogy "Józsi vagyok, Plastik Media", és nagyjából az 1-2 lyukrafutáson kívül minden posztban kap valamit, ami miatt érdemes volt elolvasni. És ne keverjük össze a törzskommentelőkkel a Plastikot, mert újabban ott kezd kialakulni egy fura, enyhén sznob, idegesítően öntudatos társaság, az a fajta, akiknek a társaságában valószínűleg nem akarunk meginni egy korsó sört. Lehet, hogy Józsi is ilyen, de ő legalább posztol. És többször jót, mint nem, úgyhogy feed.

plastik.hu

Előrebocsátanék egy vallomást: gyűlölöm a Magyarisztán2010 jellegű sápítozást, és a bezzegelést is gyűlölöm, mindig Kennedy szövege jut eszembe róla, hogy "Ask not what your country can do for you - ask what you can do for your country."; akinek tehát ez jönne le a következő (valóban kicsit rendhagyó) posztból, az fusson neki újra az értelmezésnek.

Az egyik szedőhelyen 70 Ft-ot adnak kilójáért. A másikon 80 Ft-ot, de itt rostálják, és a 30 mm-nél kisebbeket nem veszik át. Senki sem kötözködik, az átvevőt nem szabad megharagítani, mert akkor nem veszi át. Válogathat, van bőven, aki hozza, senki sem kötelezheti rá, hogy attól is átvegye, akitől nem akarja.

Múlt héten a legvalószínűtlenebb téma, a csigák kapcsán, véletlenül rátaláltam erre a blogra, és a fenti néhány sorról rögtön a címbéli regény ugrott be; aztán egy szusszra elolvastam a teljes archívumot, tűfoknyira szorult össze a szívem, és éreztem, hogy nekem erről muszáj írni. De mi itt nem lelkizünk és nem társadalomkritizálunk, hanem blogokról mondunk véleményt. Úgyhogy nem fogom részletezni azt a döbbent fájdalmat, amit éreztem a sorok olvastán, és azt sem, hogy mennyire szégyelltem magam, amiért képes vagyok ennyire tudatlanul és tájékozatlanul és naivan beleélni a világba, és elhinni, hogy civilizált helyeken ma már nem létezik olyan, hogy egy kisgyerek nem tud kimenni a rosszul fűtött viskóból télen, mert egyszerűen nincs ruhája – nem bundás csizmája, vastag kabátja, bélelt nadrágja… sem-mi-lyen nincs...

Én itt főleg azért említem meg A nyomor széle című blogot, mert nekem egy bizonyos L. Ritók Nóra, névtelen idegenek sorsának bemutatásával, ugyanolyan életre szóló élményt szerzett, mint anno Steinbeck a Pulitzer-díjas történetével; több szinten, megkockáztatom, hogy némelyik bejegyzésével irodalmilag is, bár nyilvánvaló, hogy ennek a szerzőnek nem az volt a célja. Nem az én dolgom tippelgetni, hogy mi, és azon sem akarok gondolkozni, hogy szándékát ki hogyan dekódolja, vagy hogy vajon az olvasóinak hány százaléka együttérző ember és hány katasztrófaturista. Csak annyit tudok mondani, hogy addig is, amíg ovis nagycsoporttól egyetem végéig nem lesz kötelező tantárgy a toleranciaóra, én ezt a blogot mindenkinek feedbe ajánlom.

nyomorszele.blog.fn.hu

Furcsa vagy sem, bár bizonyára szokatlanul hat, valóban igyekszünk felelős blogkritikusként viselkedni, így ebbe beletartozik – mit beletartozik, az egyik alappillére ennek – az is, hogy a feedbe ajánlott blogokat továbbra is nyomon követjük. Bizony-bizony, a feed nem egyszeri kinevezés, ami örök életre szól, mint a közalkalmazotti munkaviszony: ha a blog nem hozza azt a minőséget, ami miatt ajánlásra érdemesnek tartottuk, jöhet a fiók. Mert a felelős… Hiszen tudjátok.

Volt nekünk egy de Sade márkink, akiért rajongtunk, akin nem kellett agyalni, hová tegyük, mert eruptív volt, öncélú és romlott, de mégis mintha ezt egy magasabb cél érdekében tette volna. Torz, perverz vagy gusztustalan, egyszóval remek történetei mögött, ha nem is túl látványosan, inkább csak valamiféle búvópatakként húzódott meg az irodalom, amiről mondják, hogy legjobb, ha egy jó kaland csupán, s ez a blog sokáig visszaadott valamit ebből az igazságból. Újabban viszont nem, s az imént felsoroltak is egyre kevésbé érvényesek a márkira. Hogy mi történhetett, nem tudni: fiatalkori írásait kezdi publikálni vagy csak egyszerűen megunta s talált magának egy Eckermannt, hogy ő vigye tovább helyette ezt az egészet – lehet akármi, de egy biztos, a posztok színvonala nem éri el a korábbiakét, mintha a márki valósághoz és önmagához való viszonya megváltozott volna, a középszer pedig ez esetben nem lehet megoldás. Fiók.

marquisdesade.blog.hu

Valóban jó lenne, ha Magyarországon az olyan fogalmak, mint öngondoskodás, alapvető jogok, demokrácia, adócsalás, rasszizmus, meg a többi végre elfoglalná a megfelelő helyet az emberek gondolkodásában. A nyilvánvaló dolgok mellett ennek még az lenne a nagyszerű hozadéka, hogy az ilyen blogokra -- vagy mi ez -- a világon semmi szükség nem lenne (így sincs mondjuk), sőt az lenne a ciki és kellemetlen, ha kiderülne, hogy levelet írtunk ide. A Praxis ekképp határozza meg létének értelmét: írja csak meg mindenki, hogy hogyan csesztek ki vele a kórházban, és (ebből következőleg?) a nyilvánosság erejével majd milyen jól rendbe lehet tenni az egészségügyet. Ezzel csak két probléma van így első nekifutásra: egyrészt semmit nem ér, másrészt idegesítő. Kezdjük az utóbbival. A blogolásról kialakított hiedelemmel ellentétben fontos volna az olvasható, élvezhető fogalmazás. A Praxison (mint ahogy majdnem az összes ilyen beküldött sztorira épülő blogon) szinte kivétel nélkül minden írás egy rakás szar, buta, indulatos pufogások, demagóg, semmitmondó okoskodások. Akkor már inkább Amál, és ezzel sokat mondtam. És hogy miért nem ér semit? Mert ezek kb. annyira komoly -- és sok esetben annyira hihető -- történetek, mint amilyenek annak idején a Kacsa magazinban voltak. Kíváncsi lennék, hányan vállalnák névvel, címmel, legalább a kórázat megnevezve, amiket beküldtek. A nyilvánosság ereje ugyanis nem abban áll, hogy mindenkit érintő problémákról ostoba történeteket közlünk, bele a vakvilágba, és lógó nyelvvel figyeljük a kommentszámlálót. Szóval kár ezt ragozni, felelős blogkritikus nem mondhat mást, csak hogy kerülje el mindenki messzire, mert élvezeti értéke nulla, a saját maga által meghatározott küldetést pedig egyáltalán nem teljesíti, és ebben a formában soha nem is fogja: fiók, és hogy ez a blog rendszeresen címlapos, az valóban felveti azt a kérdést, hogy az Indexnél nem a Velvetet szerkesztő zsenik kezébe adták-e a ketrecet is.

praxis.blog.hu

Mikor elkezdtem olvasni, az volt az első gondolatom, hogy bárminek hívja magát, ez nem klasszikus blog: ha kiadnák nyomtatásban, valószínűleg nem sok olvasónak jutna eszébe, hogy ezt valaki szabadidejében írogatta hobbiból, a gyűjtemény sokkal inkább emlékeztetne ismeretterjesztő sorozat átiratára vagy vitaindító szemináriumi tananyagra. Aztán beláttam, hogy hiba lenne nem írni róla, csak azért mert más mint az átlagos online napló – főleg mert olyan témákat feszeget, amikről legtöbben még a papíralapú titkosfüzetkéjükben sem nagyon szeretnek elmélkedni, nem hogy ország-világ figyelő szeme előtt, saját névvel, elérhetőséggel. Már az oldal címéből sejthető hogy nagy fa ez, aztán a szerző neve alatti két sorból az is kiderül, hogy jó kezekben a fejsze, ha valaki, akkor ő valóban tudhat újat, tanulságosat, informatívat, érdekeset, érdemeset mondani ezekről a kényes dolgokról, hiszen ez a munkája.

Abortusz, doppingolás, az élet szentsége, egészségügyi reform, emberkísérletek, embrionális őssejtkutatás, eutanázia, fogyatékosság, génmanipuláció, globális felmelegedés, hálapénz, influenzajárvány, katolikus egyház, klónozás, népegészség, orvosi műhiba, szervkereskedelem, túlnépesedés. Ilyen és ehhez hasonló címkék alatt futnak a posztok, és ha valakinek a szenzációhajhászás jut eszébe róluk, akkor most az egyszer kellemesen fog csalódni, mert amilyen nagy, súlyos, indulatokat generáló dolgok ezek, épp annyira nincs négyszázhetven szaftos anyázásokkal teletűzdelt kommentjük, ami az én szememben egy hatalmas pozitívum. Ez egyébként annak is köszönhető, hogy a bejegyzések többnyire csak felvetnek egy-egy problémát, legfeljebb illusztrálják azt néhány konkrét bioetikai esettel vagy  pár tudományos kutatásra  utaló linkkel, de szinte sosem foglalnak állást, vagy ha igen, akkor olyan egyszerűen és értelmesen teszik azt (akár olyan megosztó kérdésekben is, mint például a társadalombiztosítás vagy szervátültetés vagy klímaváltozás-szkepticizmus), hogy nehéz hibát találni az érvelésekben, még akkor is, ha homlokegyenest ütköznek a nézeteinkkel.

A "klub" ugyan nem zártkörű, de úgy látom, nem sokan fedezték még fel – remélhetőleg nem is lesz soha az Index címlaposa, mert tényleg felüdülés, hogy az alkalmankénti kötelező-kötekedő látogatókon kívül olyanok olvassák, akik képesek civilizáltan megnyilvánulni, ha netán mondanivalójuk lenne. Türelmetlenkéknek már most felhívom a figyelmét a nagy problémára: havi három posztnál ritkán van több. Ezt leszámítva, nagyon feed.

bioetikablog.hu